A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 2. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

portokat a párton belül. Sajnos olyanok is nagy számban csatlakoztak hozzájuk, akik az előző politikai kurzusban is a „túllihegők" közé tartoztak. Felgyorsult a platformok képződési folyamata, láthatóvá, markánsabbá válnak a már régebben is létező különbségek, amelyeket korábban a „túlsúlyos" pártvezetés meghatározott keretek között tudott tartani. Ma azonban a mozgalmi jelleg örvendetes erősödése ellenére — hosszú távú politikai célok, a korszerű marxista elmélet és a kellő politikai kultúra hiányában — az eltérő vélemények közelítésére, az ellentétek oldására szinte alig van mód. A párton belül formálódó platformok között két szélsőséget képvisel a Budapesti 1. sz. Reformkör és a Marxista Egységplatform. Az előbbi a reformok kisajátítása, az utóbbi pedig a szociális demagógiája miatt jelent veszélyt. Kíméletlen őszinteséggel szembe kell néznünk azzal: ha nem leszünk képesek az eddig vázolt negatív tendenciák ellensúlyozására, ha nem határolódunk el mindkét szélsőségtől, akkor a párt tekintélye, működőképessége, taglétszáma tovább csökken. Nem az a baj, hogy vita van, hogy platformok keletkeznek, hanem az, hogy nem mutatkoznak egy magasabb rendű egység körvonalai. A párt szétesése fenyeget. Sok ötletszerű kezdeményezés növeli is ezt a veszélyt. így például a területi elv abszolutizálása azzal járhat, hogy a munkahelyekről kivonuló párttagok jelentős része lemorzsolódik. Megfontolandó az is, hogy milyen következményekkel járna a párt nevének megváltoztatása. Ez ugyanis nem lehet független a párt jellegéről folytatott vita kimenetelétől és a párttagok várható reagálásától. A párt nevének megváltoztatása a választások előtt katasztrofális következményekkel járna. A pártonkívülieknek az a része, amelyik nem követi különösebb figyelemmel a politikai élet eseményeit, képtelen lenne az utódpártot a megváltozott név alapján azonosítani. így azokat is elveszíthetnénk, akiknek állásfoglalását egyszerűen a rendszer elfogadása jellemzi. A névváltoztatás demonstratív értéke feltehetően csak a pártnak egy szűk értelmiségi körére lenne pozitív hatással. Az ellenzék számára nyilvánvalóan közömbös, míg a párttagság többsége számára olyan változást, korszakkezdést sugallna, ami minden eddigi elvetését jelenti. A múlttól való teljes elhatárolódás követelésének azonban nem engedhetünk. Az elmúlt évtizedek teljes elvetése csak a bűnbakkeresés felerősödéséhez és a párt erőinek felmorzsolódásához vezet. Nem más ez, mint a hírhedt szalámitaktika alkalmazása, ezúttal azonban az MSZMP-vel szemben. El kell utasítanunk azt az újmódi politikai divatot is, amely szerint a reformerségnek az a legfontosabb kritériuma, hogy minden eddiginek az ellenkezőjét állítja — akár indokolt, akár nem. A hiteles történelmi képre azonban más miatt is szükség van. Ha napi politikai céloktól vezérelten csak a múlt hibáiról, bűneiről szólunk, ezzel komolyan veszélyeztetünk mindenfajta kibontakozást. A kibontakozáshoz ugyanis arra van szükség, hogy higgyünk a cselekvés értelmében, s ha bizonytalanságtól sem mentesen, de reméljük a jövőbeni sikert. Egy nemzet ma élő felnőtt generációi számára kevés dolog lehet lehangolóbb, mint állandóan azt hallani, hogy egész eddigi munkájuk, minden erőfeszítésük hiábavaló volt. Hitük egy szebb jövő ígéretében illúziónak bizonyult, s csak szégyellnivalójuk van gyermekeik és unokáik előtt. A múltra mindig szükségünk van a jövő érdekében. A múlt hibáinak kizárólagos hangoztatása nemcsak a kibontakozást veszélyezteti, hanem a párttagság önértékelését is. Ez ugyanis számukra azt jelenti, hogy alapvetően rossz ügy mellé álltak, rossz ügy mellett kötelezték el magukat, és szélső 1099