A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

János és Pozsgay Imre elvtársakkal, és a vitaindítóból és a vitában elhangzott javaslatokból ők közösen alkossák meg azt a miniplatformot, amivel a következő időszakban a párttagságot orientálni akarjuk, és ezt a 20-i központi bizottsági ülésre terjesszék be a Központi Bizottság elé. Köszönöm a figyelmet. SZŰRÖS MÁTYÁS elvtárs: Köszönöm Katona Béla elvtárs felszólalását, következik Vajda György elvtárs, majd őt követi Nagy Imre elvtárs. VAJDA GYÖRGY elvtárs: Tisztelt Központi Bizottság! Katona Béla hozzászólása után rövidebbre tudom fogni mondókámat. Itt a vitában többször felmerült, hogy a múltunk ügyeit tekintsük történelemtudományi kérdésnek, és ne politikai ügyet csináljunk belőle. Ajánlom, hogy egyik tanulsága legyen a mi mai ülésünknek az, hogy ilyesmi nem a mi elhatározásunkon múlik, és különösen a többpártrendszer előttünk álló viszonyaira készülve gondolnunk kell arra, és készülnünk kell arra, hogy mindenből politikai ügy lesz, a politikai harcokban eszköz, fegyver lesz velünk szemben is, ami ilyen szempontból ígéretes, legyen szó történelemről, irodalomról, környezetvédelemről vagy bármi másról, amiből egyébként a közelmúltban néhány leckét már kaptunk is. Nagyon egyetértek Horn elvtárssal, hogy nem volt szükségünk egy úgynevezett Pozsgay-ügyre. De ha már ilyen ügy kialakult, akkor úgy hiszem, hogy ennek az ügynek a rendezését ennek az ülésnek, ennek a Központi Bizottságnak kell teljeskörűén elvégezni, nem valami kiküldött háromszemélyes bizottságra hárítani, méghozzá úgy, hogy az ügynek ne legyenek jövőbe nyúló szálai, ne legyenek rendezetlen felületei, és különösen ne maradjanak vissza olyan ellentétek a párton belül, amelyek elvonják az energiát a sokkal fontosabb teendőktől, a belpolitikai helyzet konszolidálásától és mindenekelőtt a feladatoktól, a gazdaság ügyeitől. Ebből a szempontból örültem annak a kiegyensúlyozott hangvételnek, ahogy az előadói beszédében Grósz elvtárs ezt a kérdést felvezette, és gondolom, hogy az állásfoglalásunk is valami ilyen kiegyensúlyozott hangnemű lehet, amihez Pozsgay elvtársnak a hozzászólása, úgy érzem, a hidat megteremtette. Szorongva jöttem az ülésre, félve, hogy a személyi megosztottság szakadásra vezet, és az eddigi vita alapján úgy érzem, hogy ezen a veszélyen túl vagyunk. Ennek tudatában nyugodtan merem felvetni azokat a problémáimat, amelyek talán most már nem úgy tűnnek, hogy olajat öntök a tűzre. Két témakörben vannak gondjaim. Egyrészt Központi Bizottságunk munkájával kapcsolatban, másrészt a közleménytervezettel kapcsolatban. Jó ideje visszatérő érzésem, Katona Béla elvtárshoz hasonlóan a mi saját munkánkkal kapcsolatban, hogy sorozatosan lemaradunk az eseményekről, és az élet elmegy mellettünk. Miféle politikai vezető szerep az, hogy mi itt egy koncepciót dolgozunk ki a politikai intézményrendszer átalakításáról, aztán néhány hét múlva a televízióból értesülünk arról, hogy az élet ezen már túlhaladt, és most már a többpártrendszer kodifikálása van napirenden. Vagy hogy a rádióból halljuk, hogy 1956 átértékelődik, vagy hogy a Die Presse nyomán szerzünk ismeretet arról, hogy a kommunista vezetésű szakszervezet felmondja a kommunista vezetésű kormánnyal kötött megállapodást, aminek zárójelbe téve van némi indoka. Azért élezem ki így ezt a kérdést, mert úgy érzem, hogy lehetőségeink kimerülőben vannak arra, hogy a válságos helyzeten úrrá legyünk, és itt nem kevesebbről van szó, mint a hatalom megszerzéséről [megőrzéséről] vagy elvesztéséről. Ha nem sikerülne a hatalmat megőrizni, nagyon kérdéses, hogy a történelem ad-e egy 86