A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

nem lehet csak a 15—20 évet értékelni, hogy 30 évre, én magam amellett voltam, hogy 30 évet vizsgáljanak, most már azt mondom, helyes, hogy 1944-től vizsgálják, mert a folyamat azért azonos. Kérem a zavarforrásainkról. Zavarforrás a munkásmozgalom és a kormányzat politikai kapcsolatában nemcsak a párt és a kormány viszonya, mondjuk ez a parlamentben jelentkezik, mind zavarforrás. Istenigazában nem tudom, hogy a parlamentben hogy vagyunk, mint párt és mint kormány, de mint szakaszervezet, párt és kormány viszonya. Ez is egyelőre zavarforrás. El nem rendezett — Baranyai elvtárssal én egyetértek —, ugye pl. vita van a sztrájk kérdésében, a sztrájkjog kérdésében. Remélem, hogy a szakszervezeti embereink sztrájkokat még kampányban nem szerveznek. Bár voltak ilyen jelek, mintha valahonnan az apparátusból elinduló sztrájkszervezés is lett volna, de remélem, hogy ez idáig nem megy el. De zavar van a sztrájkkérdésben. Ezt a zavart úgy akarjuk megoldani, hogy törvénybe iktatjuk a sztrájkjognak egy racionális, értelmes korlátozását. Engedjék meg, hogy ebben én kételkedjek, hogy ez helyes, PB-ülésen is kételkedtem. Én a lehető legliberálisabb vagy legszociálisabb sztrájkjog mellett vagyok, tehát szolidaritási sztrájk, azt mondják veszélyes, és az istennek ne legyen. De ezt törvénnyel nem szabad egy szocialista államban megtiltani. Nem szabad! Úgy, hogy itt is keresni kell valami kiegyezést. E tekintetben inkább a szakszervezetiekkel értek egyet. Ugyanakkor, ha a mi szakszervezeteink a válságmenedzseléssel foglalkozó kormánnyal szemben kezdenek el tömegesen olyan követeléseket hangoztatni, amiből persze sztrájk is lehet, ha nem teljesül, ami már irreális, akkor ebből baj lehet, akkor a szocialista, kommunista — én egynek veszem ezt a kettőt, elnézést, hogyha valakinél zavart okoz — kormány és a munkásmozgalom között zavar keletkezhet. Lengyelország, Erdély példa volt erre. Az engedmények határait e tekintetben látnunk kell és keresnünk kell egy kicsit életszerűbb kompromisszumokat. A többpártrendszerre való áttérést elkerülhetetlennek látom. Én is örülök, úgy látom, ebben a Központi Bizottságban már nincs vita köztünk. Nem a folyamatnak örülök, de annak, hogy most már együtt csinálhatjuk ezt, mert így helytállhatunk. Persze, hogy rengeteg illúzió tapad a többpártrendszerhez, persze, de hiába szállunk harcba az illúziók ellen, cselekvéssel kell ez ellen hadakozni. Az első legveszélyesebb illúzó az az — és a kommunisták az én ismereteim szerint mindig ez ellen az illúzió ellen harcoltak —, hogy a szociáldemokraták, ezek a tradeunionista szociáldemokraták hajlamosak voltak ebbe az illúzióba belemerülni, hogy el lehet intézni a társadalmi kérdések mindegyikét csak a parlamentben. Tehát a parlament a társadalomépítésnek, a politizálásnak egyetlen fő eszköze. Ez a legnagyobb illúzió, tehát parlamenten kívüli erőkkel kell nekünk rendelkeznünk, önkormányzatokban, munkásmozgalmi szervekben és elsősorban persze a pártban. Most úgy látom az egypártrendszerről, [a többpártrendszerre] való áttérést, hogy egy aszinkronitás keletkezett a jogállamiság kiépítésében, a jogi munka — egyébként nagyon színvonalas jogi munka — és a politikai elrendezés között. Jogüag előbbre vagyunk, mint politikailag. Ha ezeket a jogszabályokat úgy most csak bevezetjük, ahogyan ki vannak dolgozva, egy nagy politikai válság keletkezik, ha mi nem tudjuk nyárig ezeket a politikai pártokkal való elrendeződést megteremtem. Milyen lesz a két munkáspárt viszonya, erről szeretnék egy szót szólni. Baranyai elvtárs felvetette. Személyileg egy keserves dolog, hogy szociáldemokrata párt 77