A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

23-án délután vörös zászlókkal vonuló tömeget — amit az ellenforradalomról készült filmjeink is ábrázolnak — tagadjuk meg." Felmerül — és ezzel nem fogok most részletekbe menni, mert tudom, hogy túllépem az időt — az első kérdés: hogyan lett ebből a közelítésből végül egy egyoldalú ellenforradalmi meghatározás? Azt hiszem, a döntő szerepet ebben láthatóan nem az játszotta, hogy a főszereplő személyek így viszonyultak volna hozzá. Én azt hiszem, hogy még nem is a magyar belpolitikai életben megerősödő konzervativizmus játszotta ebben a szerepet — bár némi szerepe volt —, de csak azért és főleg azért, mert a nemzetközi szocialista tábor ezt a konzervatív álláspontot támogatta, és csak ezt támogatta. Erre nézve ismét hozhatnám az idézetek tömegét, de azt hiszem, hogy miután ez teljesen egybevág azzal, amit már Horn Gyula mondott, itt talán ezen a ponton meg is lehet állni. Van azonban egy további kérdés is. Ha ez igaz, akkor nem kerülhetjük meg magunknak a következő kérdés feltevését: ha az ellenforradalom meglovagolta — tényleg, voltak restaurátorok [sic!], voltak horthysta tisztek, voltak beszivárgók, voltak banditák, huligánok és minden volt, de kis csoportok voltak ezek. Ez is teljesen világos, s nem kívánok számadatokba bocsátkozni. Hogyan lehetséges akkor ez az elfajulás, hogyan lehetséges ez a meglovagolás? És voltaképpen ez kellett hogy képezze a politikai vezetés legnagyobb gondját — ez is képezte megjegyzem —, hogyan lehetséges az, hogy a Magyar Néphadsereg, a Rendőrség, és a többi fegyveres erők nem voltak képesek és elegendők ennek a sporadikus ellenforradalmi erőnek az izolálására és kiszorítására? Van egy nagy vita. És ezzel szeretném lezárni. Egy nagy vita, a katonák és a politikai vezetők között. A Politikai Bizottság egy jelentést kér a Magyar Néphadsereg viselkedéséről és problematikájáról október 23-ától november 4-ig. A katonák — nem szokatlan módon — a jelentést azzal a gondolattal kezdik — akkor már Révész Géza a honvédelmi miniszter —, hogy, idézet: ,,Az összeomlás alapvető oka nem a hadseregen belül, hanem a párt- és az államvezetés felbomlásában van." Ezt a tézist, amely a hadseregről elhárítja a felelősséget a politikai vezetésre, a Politikai Bizottság tagjai sorban támadás alá veszik, Apró, Marosán, Münnich, Friss, Biszku, végül Kádár elvtárs. Kádár elvtárs többek között a következőket mondja: „Miért bomlott fel a Központi Vezetőség? Mert a hadsereg felbomlott előbb, mint a Központi Vezetőség." A kölcsönhatásról kell beszélni. Nagy Imre úrrá lett a Központi Vezetőségen, de 24-én reggel, sőt 25-én még nem lett úrrá, csak később, amikor a mi Központi Vezetőségünk a falnak lett szorítva külső és belső nyomás következtében. Tessék megtudni, hogy mi kínunkban fordultunk a szovjet kormányhoz! Nekünk, a Szovjetuniónak, az egész szocialista tábornak jobb lett volna, ha nem kellett volna ezt tennünk! Ezért kapituláltunk 28-án, ezért tettük le a fegyvert, mert nem tudtunk kire támaszkodni, mert a munkásoknak, a kommumstáknak nem tudtunk fegyvert adni, és a hadsereg nem állta meg a helyét! Végső konklúzió: úgy tűnik, a bomlás erőivel mindenképpen az államapparátus minden területén számolni kellene akkor, ha a párt politikai egysége bomlik. Ez az, ami miatt ettől eltanácsolom magunkat, eltanácsolom a Központi Bizottságot. És arra kérem, hogy higgadtan és a bizalom jegyében őrizzük meg magunkat és ennek a pártnak a szilárdságát. Köszönöm szépen. 69