A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

ről tartalmasabb, sokszínűbb, színvonalasabb a tájékoztatás. Az eddigieknél jóval több információs anyagot kapnak a pártszervezetek, a minap már panaszt is hallottam, hogy túl sokat, nem is tudnak vele dolgozni. Gyakoribb a pártvezetők találkozója a pártaktívával, a politika iránt érdeklődő emberekkel. Régen szólaltunk meg annyi politikai rendezvényen, mint mostanában. Nagyon sok az interjú és sok cikk jelent meg. A tájékoztatás az elmúlt tíz hónap alatt tehát minőségileg és mennyiségileg megváltozott. Ugyanakkor mindez nem volt képes ellensúlyozni a tömegtájékoztatási eszközökben dolgozó kis létszámú, de befolyásos csoportoknak a párt és kormány politikája elleni fellépését. Nem az a gond, hogy megírják a valódi eseményeket, a tényeket, hanem az, hogy tudatosan felnagyítják a hibákat, és minden, az életben előforduló részproblémáért, egyes emberek erkölcstelen vagy törvénytelen magatartásáért a párt egészét vagy a legfelsőbb vezetést teszik felelőssé. Előfordul, hogy valótlanságokat tényként kürtölnek szét a világban. Erre sorozatban szolgáltat példákat pl. a Magyar Nemzet, amely annak a mozgalomnak a lapja, amelyhez tudomásom szerint a Magyar Szocialista Munkáspárt is csatlakozott. Állami irányítás alatt álló, állami költségvetésből működtetett tömegtájékoztatási intézményeinkben is hangulatkeltés folyik a politikai és kormányzati törekvések ellen. Ezt nem képesek megakadályozni az intézmények kommunista vezetői és munkatársai. Nem lép fel elég hatékonyan ellene a pártsajtó sem. Figyelemre méltó, hogy az állami tömegtájékoztatási eszközök között is lényeges különbségek tapasztalhatók. Míg a Magyar Hírlap, a Minisztertanács lapja elkötelezetten teljesíti hivatását, addig az össznemzeti érdekeket képviselni hivatott Rádió és részben a Televízió egyes műsorai a hatalom meggyengítésére, az emberek bizalmának aláásására irányulnak. E vonatkozásban alig jobb a helyzet szerintem, mint 1956 őszén volt. Ami eltűrhető az úgynevezett független sajtótól, az elfogadhatatlan a párt és az állam által fenntartott hivatalos tájékoztatási eszközöktől. Ma már nem az a gondunk, hogy a sajtó nem a valóságot tükrözi, hanem az, hogy torz tükörben láttatja. Hogyan alakulhatott ki ez a helyzet a sajtóban? Részben megérdemelt válasz ez a korábbi tájékoztatáspolitikai gyakorlatra, arra, amikor nemegyszer legmagasabb szintről szóltak bele a szerkesztőségek munkájába, amikor naprakészen minősítették az egyes írásokat és ha úgy vélték indokoltnak, adminisztratív döntéseket is hoztak. Tettenérhető ma az újságírói felelősség hiánya is, és egy túlbuzgóság azok részéről, akik az elmúlt évtizedekben a legharsányabban támogatták és dicsérték egy hibás politika hibás gyakorlatát. Ezzel akarják feledtetni saját felelősségüket. Sajnos a pártsajtó nem száll szembe elég nyíltan, elvi megalapozottsággal, színvonalasan a szélsőséges nézetekkel. Mindez nemcsak a párttagok soraiban, hanem a szocializmus pártonkívüli híveiben, a józanul gondolkodó emberek között is zavart kelt. S végül a mélyülő válság okai visszavezethetők az ellenzéki alternatív erők szélsőséges elemeinek uszító magatartására is. Az alternatív gondolkodók higgadt, a nemzet sorsáéit aggódó képviselői, miközben szenvedélyesen fellépnek tényleges gyengeségeink vagy múltbéli hibáink ellen, tartózkodnak a végletektől, elhatárolják magukat az anarchiától, együttműködési szándékuk erősödik, maguk is keresik saját konstruktív platformjaikat, rendezik soraikat, vállalják célként a szocializmsus építését, de vitatják az MSZMP módszereit. Ezekkel az erőkkel reális lehetőségnek látszik egy tartós politikai szövetség megteremtése. 6