A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)
Ilyen értelemben nagyjelentőségű a mai központi bizottsági ülés, mert csak zárójelben jegyzem meg, hogy az elmúlt évi gazdasági folyamatainkkal kapcsolatban a Valutaalap bizonyos értékelő megállapításai nem mindenben voltak kedvezőek számunkra, ezt az utóbbi hetek-napok gazdaságdiplomáciájával sikerült ellensúlyozni, de azért érdekes módon a végső döntést a jövő hét hétfőjére tették, és nem nehéz összefüggést találni a mai központi bizottsági ülés és a hétfői végleges válasz között. Ezért ennek védelmében amellett emelek szót, ha valóban méltók akarunk lenni ahhoz a hitvallásunkhoz, amit a pártértekezleten tettünk, hogy valóban a nemzet és a nép érdekeit kívánjuk szolgálni, akkor ez az érdek most nem belharcokat, mártírokat, áldozatokat követel, hanem követel egy reformprogram, egy centrum megfogalmazását, egy olyan platformnak a kialakítását, amely platform mellé a párttagság többségét fel tudjuk sorakoztatni. Nagyon nagy a felelősségünk tehát abban, hogy amivel a közvélemény, illetve a nyilvánosság elé lépünk, az a továbbiakban ne elbizonytalanodást, hanem határozottságot, eltökéltséget mutasson a párttagság felé. Ehhez az szükséges — s tulajdonképpen azokat szeretném támogatni, akik erről szóltak az ülés vitájában —, hogy a pártnak határozott véleménye legyen néhány markáns kérdésben, és ezt hozzuk nyilvánosságra. Amit lehet már most, amit nem, azt rövid időn belül dolgozzuk ki, és tegyük a párttagság asztalára. Az elhangzottakon túl ilyennek vélem azt is, hogy mondjuk ki, a mai helyzetet nem a rendszer, az előző vagy a korábbi modell válságának tekintjük, és éppen a modellváltás a feltétele annak, hogy elkerüljük a szocializmus, mint rendszer válságát. Másodszor: az, hogy reformkommunista párttá váljunk, és az legyünk, én azokat támogatom, akik azt mondják, hogy csak ez a mód az, min ki tudunk lépni, vagy el tudunk mozdulni erről a holtpontról, ahhoz a szocializmus extenzív modelljéből egy innovatív, a politikában pedig a tudatosan hirdetett és vállalt többpártrendszerű megoldást támogatjuk. Ehhez természetesen egy átmenetre van szükség, amely átmenet azonban — mint taktika — nem keverhető össze a stratégiával. Olyant ne lépjünk és ne hirdessünk, ami gyengeséget mutat, ami azt árulja el, ez a párt fél attól, hogy majdan, amikor valódi versenypozícióban mérkőzik meg, akkor is félve megy ebbe bele, és vereséget szenved. Tehát egy dolog a stratégia, és azokat szeretném erősíteni, támogatni, akik a magyarázkodás helyett a deffenzív, védekező álláspontok — ami bizonyos mértékig az előterjesztésben is sajnos benne van — helyett tudatosan vállalt magatartást és szöveget javasoltak megfogalmazni, A taktika kérdéséhez pedig nagyon lényeges az átmenet és a menetrendnek a mérlegelése. Itt azt hiszem többen is emlegették a spanyol példát. Ennek a vezetésnek — merem hozzátenni —, a párt- és kormányzati vezetésnek is, meggyőződésem, hogy elévülhetetlen történelmi érdeme lesz az, ha anarchia vagy csapkodás és nemzeti tragédia nélkül át tudja vezényelni ebből az egypólusú pártállam, vagy — ha úgy tetszik — sztálinista modellből egy demokratikus, többpártrendszerű modellbe az országot. Ma már senki nem emlékszik Suárez miniszterelnökre vagy például Lopez Bravora, akik ezt Spanyolországban — valakik már emlegették a spanyol példát egy más összefüggésben — sikeresen megtették 51 . Mégis az ő munkájuk nélkül én azt hiszem, hogy az a demokrácia, és az a felemelkedés és felzárkózás, aminek az utóbbi években Spanyolország esetében például tanúi va165
