A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

lemény részéről felfokozott érdeklődás nyilvánul meg, annyira, hogy néhány fórumon azt igényelték, sőt követelték, hogy a teljes nyilvánosság előtt tanácskozzunk, vagyis feltételezhetően egyenes adásban adjon róla közvetítést a tömegtájékoztatás. Ezt az igényt nem akartuk teljesíteni, még akkor sem, ha így viszont a nyilvánosság kizárása miatt sokan tiltakoznak, olyanok is például, akik a közelmúltban tartott tanácskozásukról megtiltották a tájékoztatást. Miért ajánljuk, hogy a nyilvánosság kizárásával folyjék itt a vita? Meggyőződésem, nem ellentétes alaptörekvésünkkel, hogy minden politikai szervezetnek, így a Központi Bizottságnak is joga van ahhoz, hogy belső problémáit, ügyeit, vitáit zárt ülésen vagy — ahogy az előbb a vita folyt — szűkebb meghívottak jelenlétében alakítsa ki véleményét. Mi az oka ennek a nagy érdeklődésnek? Alapvetően az, hogy a hosszú ideje tartó gazdasági és politikai válság újabb, átmenetileg feszültebb szakaszát éljük át. Erre a periódusra az jellemző, hogy összekeveredik benne két dolog. Az egyik azoknak az áldozatvállalásoknak a terhei, hatásai, amelyek hosszabb távú kibontakozás érdekében elkerülhetetlenek. A másik az, hogy a már elkezdett reformok, új elhatározások eddigi eredményei részben nem kielégítőek, részben nem érződnek eredmények. Ez a válságszakasz nem jelent valami új korszakot az átalakulás időszakában. Nyilvánvaló, üyen periódusokkal a jövőben még többször kell számolnunk. A kialakult helyzetből való kibontakozás elképzelhetetlen a gazdasági és politikai folyamatok hullámmozgása nélkül. Vigyázni kell azonban, hogy a hangulati elemeket ne keverjük össze a lényeges társadalmi folyamatokkal, az értékes, előremutató, támogatandó, de még zsenge újat a korszerűtlen, konzervatív, a rend látszata mögé rejtőző felszámolandóval. Miben nyilvánul meg ma ez a válság? Mindenekelőtt az életszínvonal romlásában. Hosszú évtizedek óta 1988 volt az első esztendő, amikor a nagyobb termelés ellenére csökkent a lakosság fogyasztása, ugyanakkor céljainkkal összhangban már érezhetően megjelentek a jövedelemkülönbségek, bár ezek sajnos gyakran nem arányosak a tényleges teljesítményekkel. Növekszik az egyre nehezebb körülmények között élők aránya, a korábbinál élesebben jön felszínre a perspektívátlanság. Mindezek következtében romlik a közhangulat. A párttagság is, a közvélemény is elégedetlen a pártértekezlet óta eltelt időszak eddigi eredményeivel. Rendkívül felgyorsultak a társadalmi mozgások, sok az új, szokatlan jelenség, és ezért nem kevesen úgy látják, hogy a párt és a kormány nem ura a helyzetnek, befolyásuk nem érvényesül kellően a folyamatok alakulásában, sőt sodródnak az eseményekkel. A szaporodó szélsőséges megnyilvánulások jobb- és baloldali típusúak egyaránt — bár tudom, hogy ezeket a jelzőket nagyon óvatosan kell használni —, felerősítik egymást, és ez a lakosságban már nemcsak nyugtalanságot, hanem politikai félelmet is kivált. Sokan úgy vélik, a pártvezetésben nincs egység fontos és időszerű kérdésekben. Hatalmi harc folyik, s egyes vezetők saját érdekeiket az ügy kárára előtérbe tolják, egymással rivalizálnak. Ez a vélemény különösen felerősödött az utóbbi napokban a közismert események következtében. Mi pedig — bevallom — nem tudjuk, mit kezdjünk ezzel a minősítéssel. Miben keresendő a válság oka? Alapvetően abban, hogy nem voltunk képesek a közvéleménnyel elfogadtatni, hogy az elhatározott gazdasági és politikai kibontakozás az egész társadalomtól nagy erőfeszítéseket, sokkal nagyobb teljesítményt követel, s egypár esztendeig nincs lehetőség az egyébként jogos igények kielégítésére sem. Bár ezt a véleményünket eddig sem titkoltuk el, a válságból kivezető programok kidolgozásához szavakban tár4