A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

nem sok embert fog kielégíteni. Bár ahogy a vitát hallgattam, eddig a Központi Bizottság eléggé elegánsan tolerálta azt a tényt, hogy az albizottság lényegében kijátszotta a megbízóit, amikor nem bízott abban, hogy ez a Központi Bizottság hozzá tud járulni egy ilyen értékes tanulmány nyilvánosságra kerüléséhez. Én ezt a felfogást elítélem. Széles körű demokráciáról, mások véleményének tiszteletben tartásáról hallunk szónoklatokat nap mint nap, és úgy tűnik, erre is igaz az a jelképes megállapítás, hogy a folyó egyik oldalán vannak a szépen csengő szavak, a másik partján pedig a valóság, és ezek, úgy tűnik, a múlt év májusa óta is csak ritkán találkoznak. Amennyiben objektíven akarjuk 40 év távlatában összevetni a különböző időszakokat, akkor az a kérdés, hogy pártunknak melyik időszakkal van leginkább baja. Az elmúlt 40 esztendővel, az 50-es évekkel, vagy az utóbbi másfél évtizeddel? Az 56-os események értékelésére 32 év óta már számtalanszor sor került. Többen könyveket, doktori disszertációkat, publikációkat írtak, ugyancsak hiteles történelmi dokumentumok alapján, élő szemtanúk, résztvevők, illetve a saját visszaemlékezéseik alapján. A 30 éves évforduló idején kellő töménységben hirdettük, magyaráztuk pártunk érvényben lévő értékelését és mit mondtunk? Ha 1956 tisztán népfelkelés volt, akkor az a párt és az a kormány az ellenforradalmi, amelyik ezt leverette. És ennek az emlékezésnek még csak alig több mint két esztendeje. Elképzelhető az komolyan — ezen töprengtem —, hogy egy politikai mozgalom a szavahihetőségét megőrizve képes a nép nagy többségét viszonylag rövid időn belül áthangolni egy másik leegyszerűsített pólusra? Úgy hiszem, ha az országért viselt felelősséget átérezve kerülni akarjuk az egyoldalúságot, az összefüggésekből való kiragadást, akkor ezt másképpen kell tenni, mert ha az nem igaz, hogy ellenforradalom volt 1956 októbere, úgy nem igaz a népfelkelés sem, amely tartalmát tekintve, úgy hiszem, a nemzetünk tudatában is egyértelműen pozitív fogalom. Természetesen nagyon fontos, hogy ez az időszak is lehetőség szerint tisztán, megfelelő történelmi hűséggel álljon előttünk, de akkor a tények alapján, a maga teljes valóságában kerüljön megítélésre úgy, ahogy itt ebben a vitában másfél nap alatt elhangzott. Én is úgy gondolom, hogy feltétlenül nyilvánosságra kell hozni az albizottság dokumentumát. Viccesen mondom ugyan, de nekem az is eszembe jutott, csak nehogy az legyen, hogy az alternatív szervezetek egyike-másika most, amikor a Központi Bizottság jóváhagyásával el fogja olvasni ezt az egész elemzést, akkor a népfelkelés címszó alatti részt esetleg a Központi Bizottságnak tulajdonítja, miután az a gondolatsor és e folyamat teljesebb értékelése eléggé hasonlít a pártunk által összeállított értékelési tartalomhoz és folyamathoz. Én egyébként az októberi események első rövid, tömör, rideg minősítését 18 évesen a szolnoki Kilián György Repülő Hajózó Tisztiiskola elsőéves növendékeként hallottam 23-áról 24-ére virradó éjjel, amikor mindenféle történelmi elemzést nélkülözve az iskola parancsnoka a következőket mondta: „Országunk fővárosában a késő esti órákban kitört az ellenforradalom. A fegyveres csőcselék megtámadta a Rádió épületét, a Szabad Nép székháza lángokban áll." És felszólította a személyi állományt, hogy az esküjükhöz híven teljesítsék a kötelességüket, ha arra parancsot kapnak. De ez a parancs felülről mindvégig elmaradt. Jól emlékszem arra is, amikor Nagy Imre beszélt, hiszen készültségben ülve, hajnalban hallgattuk ezt a nyilatkozatot. O volt az első az ország vezetői közül valóban, aki ellenforradalomnak nevezte a történteket. Én hihetőnek tartom a vissza110