A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

emlékezőknek azt a véleményét és elfogadom, akik azt mondják, hogy október 23-án éjjel hiba volt általa a szovjetek beavatkozását kérni, mert a magyar fegyveres erők akkor még úrrá lettek volna a helyzeten, ha egyértelmű parancsot kapnak; és ez volt a mi kollektív elkötelezettségünk is a tisztiiskolán. De az amúgy sem egységes országos vezetés önbizalmát megtörték az elmúlt évek súlyos hibái — folyik az értékelés, illetve valahol ezt olvastam —, az egység, valamint az önbizalom hiánya is hozzájárult akkor a nemzeti katasztrófához. Közbevetőleg erről eszembejut óhatatlanul az a kérdés is, amelyet az elmúlt napokban a hadsereg személyi, de leginkább a hivatásos állománya körében sokan feltettek, hogy vajon a mai teendőinkhez szükséges kollektív önbizalommal és cselekvő egységgel valójában hogyan áll most a mi pártunk és a kormányunk vezetése? Az országos pártértekezleten többféle közelítésben értelmezést nyert — Pozsgay elvtárs részéről is elhangzott —, hogy ott, ahol az egység alkotó, ott a vita a megújulásjele. Ez így igaz. De felmerültek számos helyen olyan kérdések is, hogy ott, ahol nincs egység, se alkotó, se korszerű, semmilyen, ott vajon milyen célt szolgál a vita és milyen eredményre vezethet Sokféle idézetet hallottunk tegnap. Én nem tudom, hogy ismeri-e mindenki, engedjék meg, hogy egy rövid idézettel én ezt megtoldjam, hogyan szól az a Tiszti Nyilatkozat, amelyet 1956. november 5-től kezdve írtak alá azok, akik vállalták azt a politikai, fegyveres küzdelmet, ami akkor következett. így kezdődik: „Hazánkban nagyméretű hazafias mozgalom indult meg a szocialista demokrácia kiszélesítéséért a Rákosi—Gerő-klikk által elkövetett súlyos hibák kijavításáért, a nemzeti függetlenség és a szuverenitás biztosításáért." Ezeknek a követeléseknek a jogosságát elismerem, ezeket magam is támogatom. Ugyanakkor mélységesen elítélem az ellenforradalmi erők minden formáját, a brutális fehérterrort, a kapitalista restaurációs törekvéseket, a kapitalista körök aknamunkáját a népi hatalmunk ellen.

36 A vitában eddig elhangzott idézeteknek szerintem abban van az értéke, hogy akármelyiket is vesszük abból az időből, az 1956-os tragikus eseményeket folyamatként kezelik és így színesebben bánnak a különböző kifejezésekkel, minősítésekkel és kevésbé kategorikusak. Befejezésül: ha mi ezzel a közmegegyezést szerettük volna elősegíteni, énszerintem az effajta közmegegyezésnek — ma már látjuk széles körű társadalmi megnyilvánulásokból — csak az lehet az eredménye, hogy a társadalom széles rétegei közül hol az egyik, hol a másik fordít hátat nekünk. Kérdés, hogy vajon most a társadalom melyik részét akarjuk tőlünk távolabb taszítani. Én a következő véleményemnek szeretnék befejezésül hangot adni, és a következtetéseimnek. Először: a napirenden lévő írásos és szóbeli előterjesztés alapkérdéseivel egyetértek. Azokat támogatom, amelyeket Grósz elvtárs előterjesztett, és amit írásban is megkaptunk. Javaslom azonban — azokkal egyetértve, akik valamilyen összefüggésben ezt megemlítették —, hogy a többpártrendszerhez való viszonyulásunkat, a választásokra való felkészülésünket először is azzal alapozzuk meg, hogy tisztázzuk a saját pártunkhoz való viszonyunk kérdését. Másodszor: azzal számoljunk, hogy ha a jövőben nem lennénk képesek a legfontosabb politikai alapkérdésekben sem helyreállítani a pártvezetés korszerűbben is felfogott egységét, akkor végképp megingatjuk a párttagság hitét céljaink realitását illetően, szétforgácsoljuk a maradék erőinket, és nem leszünk képesek semmikép111