A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)
ACZEL GYÖRGY elvtárs: Tisztelt Központi Bizottság! Tulajdonképpen először arra kéne felelni, hogy milyen állapotban van az ország, amikor a Központi Bizottság összeült. Véleményem szerint akármilyen jó itt a vita, és nagyon színvonalas, jobb lenne, ha most harangot kongatnánk, és azért, hogy ne kelljen később vészharangot kongatni. Fenyegetve érzik magukat az emberek létükben és emberi létükben, gazdasági perspektívájukban. A legnagyobb eredménynek ebben a pillanatban azt az aggodalmat tartom, ami az emberekben megvan azért, hogy javuljon a helyzet, ne romoljon tovább. Véleményem szerint nagyon nagy felelősség terhel bennünket, én erről már sokszor beszéltem. De hiszen arról van szó, hogy miközben Magyarország kritikus pontra érkezett, azokban a szocialista országokban, amelyek elutasították a reformok politikáját, nyugalom van, látszólagos nyugalom ugyan. Hazánkban, Lengyelországban, a szocialista tábor két legrégebben kísérletező országában viszont a feszültségek éleződtek, és azt hiszem, ebből nemzetközileg is egyesek azt a következtetést vonják le, mint itthon is, hogy a válság oka maga a reform. Természetesen mi megválaszolhatunk nekik és bizonyíthatjuk, hogy főleg a reformok felemás vitele okozza a válságot. De a baj, hogy a csődjeleket mutató gazdasági krízis, ha megmarad, akkor az elszabadult politikai szenvedélyekkel együtt tovább forrósítja a levegőt, és tovább nehezíti a gazdasági kibontakozást is. A helyzetük miatt joggal elégedetlen tömegek kiszámíthatatlan politikai kitörések felé is ragadtathatják magukat. És tetőzi a bajt, hogy a legutóbbi hetekben egyre nyilvánvalóbbá vált a pártvezetés egységének megbomlása egy olyan történelmi pillanatban, amikor a pártnak pluralisztikus keretek közt kellene megmérkőzni különböző más szervezetekkel. Ez a bomló élcsapat képtelen megállni a helyét a társadalmi nyomással szemben. Meg lehetne vizsgálni, hogy tavaly május óta már mit rontottunk el. Kiderülne, hogy a mozgás irányítóinak még nem volt elég programjuk, a Központi Bizottságnak sem. Véleményem szerint most azokban a vezető szervekben, ahol rengeteg energia megy el különböző helyezkedési manőverekre, és olyan emberek, akik készségesen, gondolkodás nélkül, nem rokonszenves önállótlansággal voltak évtizedeken át, most a reformretorikában élik ki magukat. De azt hiszem, hogy megpróbálok még erre egy-két dologban visszatérni. Szeretnék néhány dologról csak röviden beszélni, azért, hogy utána elmondhassak néhány javaslatot. 1956. A termet elsősorban ez forrósítja fel, két okból izgató. Egyik: vannak emberek ebben az országban mindkét oldalon — ismerjük el a becsületességet mindkét oldalon —, akiknek életük egy kicsit attól függ, hogy hogyan fogjuk értékelni. Nagyon nagy baj lenne, ha az egyszavas minősítésnél állnánk meg. Érdemes volt tegnap nagyszerű referátumát vagy korreferátumát Ormos Mária elvtársnőnek meghallgatni. Nem így indultunk el. Nem egy sommás ítélettel. Nem az én dolgom kifejteni, hogy aztán hogyan fordult ez vissza. Eljutottunk egy társadalmi nyugvópontig 1972-ben, Illyés Gyula gyönyörű levélben nyugtázta, amikor Kádár elvtárs azt mondta, hogy vitatkozzanak a tudósok, de ez nemzeti tragédia volt. És kedves Berecz elvtárs, hadd mondjam itt elvtársiasan, jobb lett volna tegnap ide kiállni, erről beszélni, mert nem kis felelőssége van magának abban, hogy kampányszerűen alakult át 75—80-ban és 81-ben és 86-ban sommás, egysíkú ítéletté, amelyik miatt most megint egy másik sommásság fenyeget. 35 Én azt hiszem, nagyot nyert volna Ön, ha ide kiáll, és azt mondja, kérem én ebben részes voltam, ez volt véleményem, a meggyőződésem; ma, a tudományos ítéletek alapján úgy látom, hogy változtatni kell. Ezt a fajta magatartást rendkívül fontosnak tartanám a jövőre. 98