Jakó Zsigmond: A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei, 1289–1556 I. kötet. 1289–1484 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 17. Budapest, 1990)
A KOLOZSMONOSTORI APÁTSÁG ÉS HITELESHELYI JEGYZŐKÖNYVEI A SZEKULARIZÁCIÓIG
Bizonyosan ilyen lakója volt a konventnek 1412-ben az a Bereck, aki korábban a veszprémi káptalan prépostságát viselte; 80 vagy az az olmützi egyházmegyéből ideszakadt Jágerdorfi Miklós pap, aki 1435-ben kelt végrendeletében könyveket hagyott a monostorra, a kolozsmonostori plébániára és a Kolozsváron lakó Enghel Istvánra, ha papi pályára adja fejét. 81 E végrendeletből az is kiderül, hogy a haldokló papnak nemcsak viszonylag gazdag ruhatára, aranyozott kelyhe és keresztje volt, hanem Illés nevű személyi szolgájával együtt élt a monostorban. Ezek a művelt karpapok kultúrájukkal, életvitelükkel egészen külön színt jelentettek a monostor társadalmában. Bár közreműködtek az istentiszteletben, jogi és egyéb tanácsokkal támogatták a perjelt és az őrszerzetest, sőt olykor az apátot is, nem számíthatjuk őket a konvent közönséges tagjai közé. 82 Jelenlétük azonban mégis haszonnal járt a monostorra nézve, mert gazdagíthatta az egyszerű szerzetesek műveltségét, amint ezt Jágerdorfi Miklós esete is bizonyítja. A konvent tagjainak társadalmi eredetére, a családnevek szinte teljes hiánya miatt, inkább csak analógiákból következtethetünk. A magyar bencések monográfiája szerint, a rendházak utánpótlása a legkülönbözőbb, de zömében a nemesség alatti rétegekből toborzódott, noha a módosabb, nemes elem sem hiányzott a novíciusok soraiból. 83 Tehát elsősorban a jobbágy, a szabadparaszt, szabados, mezővárosi és városi családok gyermekei számára nyitott távlatokat a bencés rendbe lépés. Ez ugyan csak keveseknek kínált jelentős előrehaladást a társadalmi ranglétrán, de a biztos megélhetést és a gondtalan életet annál inkább biztosította. Előbb már láttuk, hogy ritkábban kisebb nemesi családok és módosabb városi polgárok sarjai szintén beléptek a rendbe, mert ezeknek a többi szerzetesnél több esélyük volt az előbbrejutáshoz, rokonságuk társadalmi előrehaladásának egyengetéséhez. Az Albeni Henrikkel civakodó, fentebb emlegetett András custos is Kolozs vármegyei nemes családból származott, és eljutott Zalavár apáti székébe. Pécsváradi Péter és Kolozsvári János apátot, valamint Kolozsvári László őrszerzetest pedig nevük után minősíthetjük városi polgárok leszármazottainak. Szintén származási helyükre utaló családnevük alapján tarthatjuk mezővárosi polgároknak Abrudbányai Mátyás kántort, Gyöngyösi Lászlót, Kallói Balázst, Nagy Benedek őrszerzetest, Pécsváradi Mátét, Vásárhelyi Miklóst és Tordai János őrszerzetest. Kolozsmonostorra nézve is feltételezhető, hogy — akárcsak Leleszen 84 — a rendtagok zöme a közvetlen környékről, elsősorban Kolozsvárról, Kolozsmonostorról, Désről és Tordáról, illetve Erdély északi részéről került össze. Főként a paraszti eredetű szerzetesek utánpótlási területe korlátozódhatott a szomszédos vidékekre. Távolabbi országrészekből inkább a vérmesebb reményeket tápláló polgári és nemesi származású novíciusok jöttek el Kolozsmonostorra. 80 Ub ni. 551. 81 MKvSz 1891. 34—36. 82 PannRendt II. 241. 83 PannRendt II. 238—239. — MÁLYUSZ: Egyházi társadalom 249. 84 KUMOROVITZ BERNÁT LAJOS: A leleszi prépostság tagjai és hiteleshelyi személyzete 1569-ig. Budapest, 1934. 12.
