Franciscus Dőry: Decreta Regni Hungariae : Gesetze und Verordnungen Ungarns 1301–1457 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 11. Budapest, 1976)

Bevezetés

hanem félretételére is jogosultnak tartotta magát, másrészt azt, hogy a decretum kötelező ereje — az említett korlátok között — élt a köztudatban. Már Kovachichék megfigyelték, hogyan tette félre I. Lajos az 1351-i decretum VI. és VIII. cikkét röviddel meghozatala után. Az 1397. októberi decretum XLIX. cikkére nemcsak a birtokoktól való megfosztást mellőző hivatkozások maradtak fenn egészen 1409-ig, hanem egy olyan oklevél is, amelyben kedvelt hívét Zsigmond a jövőben meghozandó hasonló törvények hatálya alól is felmenti. Ugyanennek a decretumnak LVIII. és LXIII. cikkeinél is találkozunk „non obstante" oklevelekkel. Mindezek — úgy látszik — elsősorban a király kegyelmezési jogának alkalmazásai, melyek jogalkotó hatalmához is szorosan kapcsolódnak; amint tőle függ, kiknek hozzájárulását kívánja meg a jogszabály megalkotásához, ugyanígy hozhat az adott esetben tanácsával „lex specialis"-t is. De hogy erre a „non obstante" záradékra a törvény növekvő tekintélyével szemben volt szükség, arra egy 1436-i oklevél a legjobb példa; ebben ugyanis a király az oklevelek bemutatását elrendelő, több mint harminc éve, 1405. ápr. 24. előtt alkotott decretum alkalmazását mellőzi. A decretum tekintélyét mutatják azok az — egyes cikkeknél ismertetett — esetek is, amelyekben végrehajtására valóban sor került. Éppen az előző bekezdésben mondottak szerint többször félretett 1397. októberi decretum VI., XLVIII. és XLIX. cikkének alkalmazását mutathatjuk fel, pedig ezek a katonai összeíráson kívül javadalmak és birtokok visszavételét rendelik. Ezekben és a hasonló esetekben nem szabad a törvénynek szó szerinti alkalmazását feltételeznünk, mint az abszolút monarchia vagy a polgári állam korszakában. Minden esetben figyelemmel kell lennünk arra, milyen erők kívánták a már egyszer meghozott decretum végrehajtását vagy éppen feledésbe merülését. így látjuk, hogy a birtokviszonyok rendezéséről szóló 1404. dec. 21-i I. cikket jelentős torzulással alkalmazták még 1437-ben is; a saját ügyben való bíráskodás tilalmát kimondó 1421. júl. 23-i törvényt pedig néhány évre rá kiterjesztően értelmezték, Ugyancsak kiterjesztő értelmezésre találunk példát az 1445 : XVII. cikkel kapcsolatban. Az természetes, hogy az adószedést elrendelő 1443. márciusi decretumhoz végrehajtási utasítás készült, de az talán már a XV. század derekának újdonsága, hogy az 1445. máj. 7-i decretum végrehajtására a felső országrészek külön partialis gyűlését hívták össze az Abaúj megyei Szinára. A végrehajtás azonban — s ez a fejlődés ellentmondásaira mutat — ebben az esetben is módosításokkal, a helyi viszonyokhoz való alkalmazással járt. Végül térjünk vissza a Somogyvári Formuláskönyvből vett glosszára. A decretumnak a jogéletben betöltött, növekvő szerepét korlátozta az a tény, hogy az emberek tudatában alá volt vetve a „ius"-nak, melynek kedvéért a bírónak — forrásunk szerint — még a hatalmas, király parancsát is félre kellett tennie. Ennek a fogalomnak azonosítása nem nehéz; „isten és az ő igazsága" szerint kell határoznia a bírónak, s mindenkinek meg kell adnia a magáét, tehát a pozitív jog szabályaival szemben az isteni és a természetjogot kell alkalmaznia. Közismert, hogy az isteni rendelésből származtatott s leginkább a kánonjogban kifejeződő „ius divinum" és az igazságosság, méltányosság elveit képviselő „ius