Maksay Ferenc: Urbáriumok XVI–XVII. század (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 7. Budapest, 1959)
Bevezetés
Néhány sajátos természeti táj településein nem gabonatermelő-önellátó parasztgazdaságok jelentik a többséget, sőt helyenként egyáltalán nincs is szántóföld. A magashegyvidékek jobbágyai-zsellérei állattartásból, főként juhászatból (s mellette legfeljebb némi zabtermelésből) élnek, másutt szónégetésből, famegmunkálásból, bányamunkából, a folyópartok-árterületek parasztjai halászatból vagy néhol gyümölcstermelésből. Egyes dombos vidékeken a szőlőkultúra, mezővárosokon és „csoportiparos",községekben a kisipar, főleg a fazekasság szorítja háttérbe a többi termelési ágat. Az agrártermelés minőségi fejlődésének megakadását elegendőképpen magyarázza az ország tragikus helyzete : háborús pusztítások, járványok szinte szünet nélkül tizedelik a lakosságot és sorvasztják termelő képességét: különösen az állatállományban, az igényesebb szőlő- és halgazdaságban és az iparilétesítményekben (malmokban, hámorokban, kohókban) okoznak alig helyrehozható károkat. Parasztságunknak minden erejét meg kellett feszítenie ahhoz, hogy a nagy háborúk intervallumainak relatíve békés évtizedeiben — így az 1570—80-as években és a XVII. század első felében — az újjáépítés munkáját elvégezze, a termelés folytonosságát valami módon fenntartsa. Nem sokkal kisebb nehézségekkel állottak szemben azok a földesurak r akik a XVI. század elejétől meginduló nagy európai gazdasági fellendülést meg a háborús konjunktúrát kihasználva, majorságaikat és saját kezelésű földjeiket kívánták szaporítani. Törekvésük — a hódoltsági területekhez közel eső ós a nagyon kedvezőtlen fekvésű vidékeket leszámítva — mégis sikerrel járt; a XVI. század végére az uradalmak többségében működött már egy-két állattartó major, használatban volt néhány száz hold szántóterület és mindezt, az önellátó parasztgazdaságok mintájára, rét, gyakran kert, szőlő, gyümölcsös, halászóhely, erdő egészítette ki. Kivételesnek tekinthető, ha egyik-másik földesúr — így különösképpen a kincstár — nem használta fel a majorkodás lehetőségeit. A török uralom 150 éve alatt az allódiumokat sok pusztítás érte, de jelentős részük regenerálódott és a védettebb tájakon gyarapodott is ; szántóik gyarapodásának forrása a XVI. század vége óta általában nem paraszti telekföld, hanem erdő, nádas, töretlen legelő. Ilyen területeknek, valamint halászóhelyeknek a közösből való kiszakítása nagyon gyakori. A majorságok és majorságföldek helyének megválasztása többnyire tervszerű : leginkább a piac és a szállítás lehetőségei irányítják. Fejlettebb aliódiumok szántóterülete eléri az uradalom úrbéres vetésterületének 15—30%-át is ; jövedelmük pedig nem egyszer felülmúlja az úrbéri eredetű jövedelmet : a termésnek külföldi ós hazai városokban, helybeli parasztháztartásokban való értékesítése útján jutnak hozzá. Majorsági munkaerőül a XVI. század második felétől egyre kevésbé használnak fizetett alkalmazottat ; helyette mindjobban igénybe veszik a robotoltatást. így válik a robot már a XVI. század vége előtt legtöbb helyen korlátlanná s egyben a parasztság legnagyobb terhevé. De néhol még ezután is fokozható : a XVII. század földesurai helyenként pontosabb, részletesebb robotmeghatározással, a paraszti igaerő intenzívebb kihasználásával, több fuvarkövetéléssel teszik a maguk számára még hasznosabbá. Munkafajták és munkahelyek szerinti beosztását az allódium igényeinek megfelelően szervezik meg, illetve szervezik át. Csak a hódoltsághoz közel eső tájakon és a majorgazdálkodással kevéssé foglalkozó birtokokon marad az úrdolga továbbra is jelentéktelen.
