Maksay Ferenc: Urbáriumok XVI–XVII. század (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 7. Budapest, 1959)
Bevezetés
maradtak legtöbben igaerő nélkül (a gazdák 37,1 %-a, az uradalom egészében 33,1 %-a). Ecseden a XVII. században telekintegrálódás ment végbe; az igaerő ennek megfelelően általában elég magas színvonalon mozgott (egy gazdára az általunk vizsgált községekben 3,6 igásállat esett); ugyanott a kevesek kezén való halmozódás is erőteljesen megindult. Az igaerőnek több mint egyharmada (36,0%-a) gazdagparasztok birtokában volt. Hegyvidékeken sokszor nem találjuk meg a telek és az állatállomány differenciálódásának párhuzamát, és ezt főként a szántógazdálkodás jelentőségének csökkenése magyarázza : Nagybánya, Szentmiklós vagy Csejte környékén viszonylag egyenletes a jobbágytelkek megoszlása, és mégis sokan maradtak igásállat nélkül (a gazdák 55,9, 36,0, 58,3 %-a) ; Murány vártartományában — különösképp magasan fekvő településein — erős volt az igásállatok koncentrációja (26,7%-ukat 7-nól több igással rendelkezők birtokolták), de a zsellérek is nagyon nagyszámú állatot neveltek. A hegyi legelők sok ezer juhából, kecskéjéből szinte minden parasztcsaládra jutott néhány, zömüket azonban kisszámú família tartotta birtokában. 10 Az igásállatok birtoklásán lemérhető paraszti rétegződés — gazdagodás és párhuzamos pauperizáció — a dombos-hegyes vidéken öltött legnagyobb méreteket : Szepes, Murány nagygazdái százával értékesíthették barmaikat, juhaikat (Szepes 40 nagygazdája 379 igásállatot és 528 juhot tartott, Murány 73 nagygazdája 730 igást és 3746 juhot), és ugyanott jelentős rétegek kényszerültek állat híján bérmunkára vagy igakölcsönzésre. (Szepesben 33,1, Murányban 23,4 volt az igaerővel nem rendelkezők százalékaránya.) A Csallóköz vagy Ecsed mocsaras vidékén viszont csak a nagy állatszaporulat következtében beállott koncentrációt lehet tapasztalni (lásd fönt), az igátlanok száma alacsony maradt 11 (Pozsonyban 22,3 %-a, Ecsed falvaiban 24,2 %-a a gazdáknak). (L. az itt közölt táblázatokat.) * Az urbáriumokból az elmondottak szerint a török kori Magyarország paraszti és allodiális termelésének és paraszti életviszonyainak következő képe bontakozik ki. Az ország több ezer falvának túlnyomó részében a parasztlakosság gabonatermelésre alapozott, önellátónak tekinthető gazdálkodást folytat. Vetésterülete a háborús pusztítások nyomán a maga egészében fogy, több helyen azonban jelentősen növekszik, elsősorban az erdős vidékeken folyó irtás útján. A korszerűbb háromnyomásos rend alig észrevehetően terjeszkedik, hátrább szorítva a kétnyomásost, egyébként azonban a szemtermelés technikája alig mutat haladást az előző korokhoz viszonyítva, s ezt az elmaradást már a korábbi századok színvonalán veszteglő terméseredmények is tükrözik. Csupán két művelési ágban mutatkoznak valamelyes technikai eredmények vagy legalább intenzívebb termelésre való törekvés jelei : a szőlő- és erdőgazdaságban ; a szőlőt azért becsülik meg annyira, mert termése kül- és belföldön egyaránt nagyon jól értékesíthető ; a fának hasonlóképpen nagy piaca van, s hozzá még egy előnye : kitermelése nem igényel nagyszámú, gyakorlott munkaerőt. 10 Csejte 1641, Murány 1672, Szepes 1672, Szentmiklós 1648. 11 L. Makkai eredményeit is : i. m. 38, 43.
