Mályusz Elemér: Zsigmondkori oklevéltár I. (1387–1399) (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 1. Budapest, 1951)

záróformulával együtt, az érdemleges tartalmi részt áthidaló kifejezésekkel az eredeti szövegből egyszerűen átveszi s így az oklevélről tartalmilag, sőt némi tekintetben formailag is a leghívebb képet adja. Sem a magyar, sem a latin nyelvű regesztát nem tartotta megfelelőnek. Az elsőt azért, mert nehéz visszaadni egyes kifejezések, műszavak értelmét, az utóbbit azért, mert regesztánál sok minden veszendőbe megy, ami a történetíróra, jogászra, diplomatikusra nézve fontos. Becslése szerint egy kötetben, mivel oldalanként négy oklevél volna közölhető, mintegy 2500 oklevél foglal helyet, holott ugyanennyi teljes szövegben hat kötetet töltene meg. Ezt a kitűnő tervet a történeti bizottság nem fogadta el. A döntésről nincs jegyzőkönyvi feljegyzés, csak a végső határozatot ismerjük, amely így állapította meg Fejérpataky feladatát : Az okleveleket teljes szövegükben kell közölni, azonban erősen válogatva ; csak azokat, amelyek «az ország általános politikai, művelődési és egyházi történetét érdeklik, kiváló figyelmet fordítva a donatiókra, azon korban előkelő szerepet vitt, az ország történetére döntő hatással bíró családok multjara». Nem tudjuk, kik vettek részt a bizottság tárgyalásán, bizonyosnak látszik azonban, hogy az idősebb generáció tagjait, első sorban Fraknói Vilmos elnököt, Pesty Frigyes előadót és Thaly Kálmánt megijesztették Fejérpatakynak önmagával szemben támasztott követelményei. Ők úgy lettek a magyar történettudomány irányítói, hogy magyarázó jegyzetek s különösebb gondozás nélkül szinte minden évben kötetnyi iratszöveget publikáltak. A Zsigmondkori Oklevéltár tehát utói nem érhető példakép s veszedelmes versenytárs lett volna számukra. Féltékenységük elsöpörte a szép tervezetet. Elutasításuk következtében Fejérpataky többé nem mert előállni javaslatával. Egy vonatkozásban a bizottság »nagylelkűen« mégis teljesítette óhaját. Hozzájárult ugyanis, hogy a nyomtatásban már megjelent oklevelek magyar regesztáit — úgylátszik, külön sorozatban — közrebocsáthassa. Fejérpataky, bár a bizottság ellenállása megalkuvásra kényszerítette, mégsem adta be egészen derekát. Azonnal megkezdett gyűjtésében átlépte az Akadémia által megvont határt s a kiadandó oklevelek közé felvette a városi hatóságoktól származókat, s így a polgárság történeti szerepe méltánylásának úttörőjévé lett. Megállapíthatjuk azonban azt is, hogy ugyanakkor érzéketlen maradt a parasztság élete iránt. Ha oly oklevelek magyar regesztáit kell megfogalmaznia, amelyeket ma parasztságunk életének legszemléletesebb bizonyítékaiul érzünk, előtérbe a farkasszemet néző nemeseket állítja, akik valamiféle kárt okoznak egymásnak, arról azonban nem ejt szót, hogy hatalmaskodásaik kiknek számára jelentenek könnyet, vért, halált és pusztulást. Mivel Fejérpataky eredeti elgondolása szerint a kártételekről szóló oklevelek bekerültek volna kiadványába, fontosságuk felismerése nélkül is félévszázad óta közismertek lennének a magyar feudalizmus egyik igen érdekes korszakából jobbágyságunk életének emlékei. Terve elgáncsolásával ez a becses forrásanyag tehát eleve háttérbe szorult. De még mindig modern, kortársai s főleg tanítványai számára a haladás útját kijelölő lett volna oklevéltára, azzal, hogy a várostörténeti vonatkozású okleveleket a magyar történelem forrásanyagába beletartozóknak tekintette. Rendkívül sajnálatos tehát, hogy nem jutott el az első kötet kiadásáig. Évekig nagy buzgalommal gyűjtötte az anyagot, bejárta az egész országot, önmegtagadóan másolgatta a hosszú adományleveleket, azonban így is 1897-ben, amikorra az első kötet sajtókész kéziratának bemuta-