Mályusz Elemér: Zsigmondkori oklevéltár I. (1387–1399) (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 1. Budapest, 1951)

tását ígérte, a kiadásra alkalmas anyagnak alig a fele volt meg másolatában. Ekkor már 80 hazai és külföldi levéltárból mintegy 3000 oklevél gondos, sajátkezűleg készített, összeolvasott másolatát lapozgathatta, az 1890-es évekig nyomtatásban megjelent oklevelek regesztáit is elkészítette, a gyűjtés azonban még a XIV. század utolsó éveire sem volt teljes. Terve mintegy húsz kötet kiadásával valósult volna meg s ebből 12—13 kötetnyi anyag még mindig lemásolatlan volt. Két megoldás közt lehetett választania : vagy lesöpri asztaláról kilenc év fáradozásainak eredményét s egészen elölről kezdi a munkát, az öregek eltávoztával immár maga formálván a történeti bizottság akaratát, vagy tovább másolja az okleveleket, amíg húsz kötetet meg nem tölthet velük. Az elsőhöz nem érzett magában elég erőt, a másodikhoz nem volt kedve. Mindkét megoldást elejtve, egy harmadik utat választott. Kényelmeset, de a lehető legrosszabbat. Letette tollát, 1897 táján felhagyott az anyaggyűjtéssel, úgyhogy ettől kezdve már csak tanítványának, Schönherr Gyulának másolataival gyarapodott gyűjteménye, a világ — s kissé talán önmaga előtt is,—rejtegette azonban, hogy nem hisz többé vállalkozása megvalósításában. Utólag visszatekintve, őszintén sajnálhatjuk, hogy a XIX. század munkamódszere miatt, amely egyetlen ember féltve őrzött privilégiumává tett egy-egy területet, nem hozta vállalkozását tető alá. A húsz kötetes oklevéltár a maga idejében felbecsülhetetlen gazdagodása lett volna a magyar történet középkori forrásanyagának. Bármily egyoldalúan csak az állam sorsára és az ú. n. művelődéstörténeti mozzanatokra vonatkozólag nyújtott volna felvilágosítást, segítségével rég tisztázódhattak volna azon kori politikai történetünk, a pártharcok kérdései, tisztán állna előttünk az események egymásutánja, ismernők a kor kormányzástörténetét, általában egész államszervezetét. Ehelyett két generáció életének tartamára a Zsigmond-kor kutatása kiesett minden programmból, így középkori történetünknek máig legelhanyagoltabb, legkevésbbé ismert területe maradt. A helyzet tarthatatlanságát a megújult Akadémia azonnal felismerte és népi demokráciánknak a tudományos munkát az idősebb .kutatók által korábban el sem képzelhető támogatásával elhárított minden akadályt a forráskiadvány megjelenése elől. Támogatására azért is nagy szükség volt, mivel a Fejérpataky által összegyűjtött anyag értéke évről-évre csökkent. Egyrészt az Akadémia, másrészt családok és megyék, városok kiadásában sok oklevéltár jelent meg, amelyek Fejérpataky által is lemásolt okleveleket publikáltak, másrészt számtalan olyan családi levéltár lett ismeretessé, sőt az Országos Levéltárba kerülve hozzáférhetővé, amelyekről Fejérpatakynak tudomása sem lehetett. Az 1897-ben a XIV. sz. utolsó másfél évtizedére vonatkozólag csaknem együttlevőnek látszó összegyűjtött anyag tehát egyre távolabb esett a teljességtől. Még messzebb vitte ettől történettudományunk felfogásának megváltozása. Amióta ugyanis úgy látjuk, hogy az írott emlékek közül mindazok fontosak, amelyek a társadalmi fejlődésre vonatkozólag — a legtágabb értelemben véve ezt a kifejezést — adatot tartalmaznak, a Fejérpataky által — bár kényszerűségből — elmellőzött oklevelek közül igen nagy tömegnek a bevonásával tudjuk csak teljesnek tekinteni azt a forrásanyagot, amelyre egy mai történésznek támaszkodnia kell. Az első feladat tehát a nyomtatásban már megjelent oklevélmásolatok nak regesztákkal való helyettesítése, az újonnan előkerült állagokból a köz lésre érdemesek kiválasztása s a Fejérpataky által már elintézettnek tekintet valamennyi hozzáférhető levéltár átvizsgálása volt a társadalomtörténeti vonat" kozású oklevelek kiemelése végett. Lényegében tehát az anyaggyűjtést újból