Nagy István: A Magyar Kamara és egyéb kincstári Szervek (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 9. Budapest, 1995)
I. A MAGYAR KAMARA
szerv, pl. a számvevőség, megkereste, vagy amikor a kincstári jogügyigazgató kincstári birtokügyben nyilvánított véleményébe belefoglalta, hogy az ügy eredményes elintézéséhez milyen irat, milyen levéltári feltárás volna még szükséges.) Az utasítás vagy meghatározott irat (iratok) kikeresésére és eredetiben, másolatban, kivonatban való rendelkezésre bocsátására szólt, vagy bizonyos tárgykörre rendelt el földerítést s annak elvégeztével kölcsönzést, másolást, iratjegyzék, kimutatás fölterjesztését. Máskor rendszeresen — pl. kéthavonként — kellett másolatokat küldeni az elkészült lajstromokról vagy a válogatás-rendezés során feltárt iratok segítségével remélhető jövedelmekről, oklevélkivonatokat az adománykönyv-lajstromokból. A kölcsönzés, tájékoztatás stb. célja elsősorban a kincstár vagyonjogi, főleg birtokjogi támogatása volt (oklevelek, szerződések, záloglevelek rendelkezésre bocsájtása birtokpörökhöz, kincstári tartozások tisztázásához, adózáshoz, bérbeadott bányák problémáihoz, királyi donációk, a kincstár ellen indított pörök kimutatása, összeállítás egykori bányákról, neoacquistica-iratok, vizsgálat egy-egy oklevél hitelessége ügyében, adatok kincstári helységek jobbágyainak adómentességéről stb.), máskor országos, végső soron szintén a kincstár anyagi érdekeit illető kérdésekben (külpolitikai, közigazgatási) volt szükség segítségre: a koronának az országtól elcsatolt területekre, melléktartományokra vonatkozó jogait kívánták igazolni, határmegállapító bizottságok tárgyalásához kértek adatokat. A fiskus országgyűlési követeléseinek, országgyűlési adóvitákon a fiskus álláspontjának alátámasztását kérték, a városi közigazgatás kérdésében rendeltek felvilágosítást. 1849 után a kamarai levéltárnak az addiginál is kizárólagosabban kellett kiszolgálnia a bécsi udvar érdekeit; munkakörében nem esett sok változás. Az osztrák polgárjog bevezetésekor Bécsben szükségesnek látták a magyar kincstár érdekeit illető iratokat kikerestetni (1852), kutatást végeztettek a szabadságharc idején elkobzott javak ügyében (1858). A dualizmus korában a Pénzügyminisztérium mellett főként a királyi jogügyigazgató, a pénzügyigazgatóságok és az államjavak igazgatóságai kölcsönöztek iratokat. A Kamara, amint korábban, úgy levéltára felállítása után sem zárkózott el attól, hogy magánosoknak a fiskus tulajdonában álló iratokról tájékoztatást nyújtson, sőt szükség esetén másolást, kölcsönzést tegyen lehetővé. Ám mindezt csupán olyan esetekben, amikor a kért iratok a kincstár számára nélkülözhetők voltak, ill. a kérés nem veszélyeztetett fiskális érdekeket. (Az utóbbi feltételről a kamarai tanács gyakran úgy győződött meg, hogy a királyi jogügyigazgatóság véleményét kérte ki.) A külső felektől ilyenkor sok esetben, különösen másolat kiadásakor, illetéket hajtottak be, így nyújtott segítséget a kamarai tanács — a hozzá beadott kérvények alapján, máskor meg egyenesen királyi parancsra utasítva levéltári hivatalát — megannyi fő- és köznemesi birtokosnak, egyháznak, szerzetesrendnek birtokjogaik, anyagi követeléseik, nemesi származásuk igazolásához, a XIX. sz. közepe óta az örökváltságot kívánó jobbágyközségeknek, mezővárosoknak úrbéri kötelezettségeik megállapításához, úrbéri pörök véghezviteléhez. Magánosoknak történt kölcsönzés esetén az iratjegyzéket is magába foglaló térítvényt követeltek s ezeket külön könyvekbe másolva őrizték. A kölcsönzésekről a Kamarának időről-időre kimutatásokat küldtek s ha lejárt a határidő, megsürgettették a visszajuttatást. Maguk a magyar országgyűlési rendek is több ízben kértek iratokat a kincstári levéltárból (így a határőrvidékek bekebelezésére vonatkozóan, 1831-ben), ill. kívántak intézkedést a magánjavakat illető, a Kamarába bekerült ira-