Nagy István: A Magyar Kamara és egyéb kincstári Szervek (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 9. Budapest, 1995)

I. A MAGYAR KAMARA

tokra. A szabadságharc idején, majd az azt követő években a bécsi kormány több ízben küldött utasítást: adja ki a Kamara a horvát rendek (a Habsburg-ház akkori támaszai) megbízottainak a horvátországi érdekek védelmére kiválogatott iratcsoportokat; ez utóbb meg is történt. A magánosok jogvédelmét szolgáló kölcsönző és tájékoztató szolgálat az 1850-es évek óta, a feudális rend alapjainak megdőlte után egyre jobban veszített jelentőségéből; helyébe egyre erőteljesebben nyomult a polgári nemzet első történetíróinak mint levéltári kutatóknak kiszolgálása. Már a XVIII. sz.-i jezsuita egyháztörténet és a vele egy időben virágzó segédtudományok művelői is el-ellátogattak kivételes esetekben, királyi vagy kamarai tanácsosi engedéllyel, a kamarai archívum oklevelei közé s azok egy részéről másolatokat kértek. (Kollár, Kaprinay, Pray, Batthyány Ignác; Schwartner professzor 1789-ben az egyetemi oktatáshoz eszközölte ki kiváltságlevelek kölcsönzését.) Nyomukban a reformkor egy-két történetkutatója és paleográmsa: Podhadszky, Jerney, Rupp, Bárány Ágoston, Teleki Sándor, majd a Habsburg történetíró, Lichnovszky járt. Az 50-es években már a későbbi hivatásos történész-szakemberek, oklevélkiadók és régészek egész sora kopogtatott kutatói engedélyért a levéltár kapuin (Wenzel Gusztáv, Rómer Flóris, Hajnik Imre, Thaly Kálmán, Szilágyi Sándor, Pauler Gyula, Knauz Nándor, Deák Farkas, Nagy Imre, Thallóczy, Károlyi Árpád, Ballagi, Csánki Dezső stb.); mellettük egy-egy családtörténetkutató is (Eszterházy János). A múlt század elejétől intézmények is jelentkeznek az adatkérők sorában: az Egyetemi Nyomda Corpus Juris-kiadásához kér méltóságlistákat, a Tudományos Akadémia nyelvemlékeket óhajt feltárni, Bécsből a „Monumenta Habsburgica"-hoz gyűjtenek anyagot, Pestről a magyar egyetem múltját kutatják. A levéltárnak — említett legfontosabb feladatain kívül — időről-időre más munkákat is el kellett végeznie. Ilyen munka volt az iratok selejtezése. A XVLII. sz. végén csak a számvevőségi iratokat selejtezték. 1813 után fölvetődött a Kassáról átszállítandó iratok selejtezésének kérdése is, a 20-as évektől kezdve pedig szinte állandóan napirenden volt a régi kamarai irattár anyagának megrostálása, 1825-ben és 1832-ben királyi rendeletek is érkeztek e tárgyban. A megvalósítás azonban további 20 esztendőt késett. Az 1850-es, 60-as és 70-es években, mikor az 50—60 évvel korábbi regisztraturális anyagot selejtezték, a fölöslegesnek ítélt iratok jegyzékét mindenkor föl kellett terjeszteni, ill. átküldeni az illetékes szakszervekhez, jóváhagyás végett. Csak ritkán került sor arra, hogy a levéltár saját iratanyagának darabjait véglegesen más intézményeknek adja át. Az 1754-i királyi rendelkezés alapján az országos levéltárat illették az országos vonatkozású (az országlakók, azaz a rendi Magyarország jogait érintő) s a kincstár szempontjából nélkülözhető iratok. Rendelkezésre bocsátásuk a XVIII. sz. második felében, több részletben történt. Egyes, különös történeti értékű okleveleket és tárgyakat (pecsétek, pecsétnyomók) a 49-es forradalmi kormány a Nemzeti Múzeumba rendelt. Ugyanabban az időben bizonyos iratokat engedély nélkül is elszállították a levéltárból, amit utóbb lopásnak minősítettek s évekig folytattak eljárást ebben az ügyben. Mindezeknek a levéltárban folyó munkáknak — kivéve az alakulás idejének iratgyűjtését és rendezését — elsősorban a levéltárhivatal irattárában maradt nyoma. A hivatali aktáknak rajtuk kívül legtöbb esetben személyi ügyek a tárgyai: tisztviselői kinevezések, előléptetések, nyugdíjazások, az illetemények megállapítása, fegyelmi ügyek.