Nagy István: A Magyar Kamara és egyéb kincstári Szervek (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 9. Budapest, 1995)

I. A MAGYAR KAMARA

át. A lublói és podolíni uradalom ügyei, amelyek 1785-ben kerültek a „Scepusiensium XVI oppidorum" nevű ügyosztálytól az ,,Oeconomica"-hoz, az ügyosztálynál maradtak továbbra is egészen 1848-ig. A selyemhernyó-tenyésztés ügyeit, amelyekre csak 1792-ben állítottak fel újból külön ügyosztályt, 1790—91-ben szintén ,,in generé" ennél az ügyosztálynál intézték, 1792-től kezdve a selyemhernyó-tenyésztés ezzel szemben csak uradalmi viszonylatban tartozott az „Oeconomica" alá. Mivel a Kamara építési ügyosztálya, az „Aedilia" csak 1792-ben kezdte el működését, 1790—91-ben az „Oeconomica" látta el részben azokat az ügyeket is, amelyek a vízi és építési igazgatóság kamarai irányításával voltak kapcsolatosak. Itt találhatók 1792- ig a budai, pesti és pozsonyi királyi, kincstári épületekkel kapcsolatos gazdasági és építési ügyek is. Az ügyosztály 1793-ig bezárólag a II. József-féle uradalmi gazdálkodási rendszer szerint végezte feladatait, azaz munkájában erősen támaszkodott a II. József idejében felállított 11 kamarai adminisztrációra, amelyeknek legfontosabb tevékenysége épp az uradalmi gazdálkodás közvetlen irányítása volt. Amikor 1793. november l-jén a 11 kamarai adminisztráció közül 8-at (október 31-i hatállyal) megszüntettek, s csak a temesi, kassai és zombori adminisztrációt hagyták meg, az ügyosztály nagyjából az 1785 előtti igazgatási rendszerhez tért vissza, csak a központtól távol eső, nagykiterjedésű uradalomcsoportok esetében támaszkodott a kamarai adminisztrációk munkájára, egyébként a birtokokat igazgató tisztviselőkkel állott közvetlen kapcsolatban. Az 1793- ban megmaradt adminisztrációk közül a kassai csak 1813-ig állt fenn (közben a kassaiból 1794-ben levált a máramarosi adminisztráció, ennek ügyeit 1. a „Salinaria" ügyosztálynál). A temesi adminisztráció, illetve a bánsági kincstári birtokok ügyeivel, lévén a Kamarának külön bánsági ügyosztálya (Banatica), az „Oeconomica" nem foglalkozott. A kincstári birtokok 1790 utáni értékesítésével, eladományozásával kapcsolatosan említettük (1. a „Collatio bonorum" nevű ügyosztály ismertetését), hogy a birtokok közül a bécsi udvar intenciójának megfelelően csak a koronauradalmakat vagy azokat az uradalmakat kellett megtartani, amelyek a bányászat, a fakitermelés, a jövedelmező gazdálkodás szempontjából, továbbá jó felszerelésük, közlekedési viszonyaik miatt a kincstár részére nélkülözhetetleneknek minősültek. Az országban szerteszét fekvő, kisebb birtokokat általában értékesítették, főleg a kincstárra háramlott birtokok (fiscalitas, caducitas) kerültek erre a sorsra. (Nemkülönben a bánsági birtokok jórésze, mert főleg azokat adományozták el.) A kincstár számára megtartott, s az „Oeconomica" ügyosztály irányítása alá tartozó nagyobb birtoktestek nagyjából a következők maradtak: a bácsi, illetve zombori kamarai adminisztráció uradalmai (apatini, szantovai, palánkai, sztapári, baracskai, kulai, rumai, zombori kerület és a tiszai kiváltságos kerület mint koronauradalom), óbudai-visegrádi koronauradalom (budaörsi, zsámbéki, bogdányi, visegrádi kerület), nagyváradi és püspökladányi uradalom, Arad-modenai uradalom (aradi, kisjenői, nagyzeréndi, pankotai, buttyini kerület), ungvári uradalom (ungvári, krajnai, túrjai, verhovinai kerület), hradeki és likavai, peklini, diósgyőri, mezőkövesdi és mezőkeresztesi, tokaji és tarcali, lublói és podolíni uradalmak, a zágrábi kamarai adminisztráció uradalmai (Verbovszkó, Fuccine, Millyán, Tkalec), Eszék és Szolnok mezővárosa. A munkácsi uradalom 1788—1792-ig szintén a Kamara tulajdonában volt.