Nagy István: A Magyar Kamara és egyéb kincstári Szervek (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 9. Budapest, 1995)

I. A MAGYAR KAMARA

ban többször nem volt meg. A XVII. század második felében viszont néha 7—8-ra emelkedett a tanácsosok létszáma. Meg kell jegyezni, hogy több esetben a titkár, a pénztáros és a számvevő is megkapták a tanácsosi címet, de szavazati joggal az 1561. évi utasítás szerint nem rendelkeztek. A tanácsüléseken a tárgyalásra kerülő ügyeket az elnök, esetleg a kamarai titkár ismertette, sőt ők tettek javaslatot eldöntésükre is. Az 1548. évi utasítás szerint a tárgyalásra kitűzött ügyek fontossági sorrendjét — a titkárral és a számvevővel történt megbeszélés után — az elnöknek kellett megállapítania. Amennyiben a tanácsosok többsége hiányzott, a fontosabb ügyek eldöntését az elnök elhalaszthatta. Az ügy ismertetése után az elnöknek a tanácsosok véleményét kellett megkérdeznie, mégpedig először azét a tanácsosét, aki a legtöbb szakértelemmel rendelkezett az ügy elintézéséhez. Az ügyeket a tanácsosok a döntés előtt valószínűleg tanulmányozták. A pénztári kérdésekben a pénztáros, a számadási ügyekben a számvevő adott véleményt. A titkár minden ügy iratait összeszedte, így ő maga is tájékozódott a döntés előtt. Az ügykört legjobban ismerő tanácsos véleménye után rangsorban a többi tanácsosnak kellett nyilatkoznia, végül az elnök is megtette észrevételét. Az elnöknek a szavazatok többsége alapján kellett határoznia, egyenlő szavazati arány esetén az elnöki vélemény döntött. Az ügyekről és a felőlük hozott döntésekről a titkár feljegyzést vezetett, amelyet eleinte emlékeztetőnek, naplónak, lajstromnak, később jegyzőkönyvnek neveztek. E feljegyzések alapján készültek el a kimenő iratok fogalmazványai. A testületi döntés helyessége sokban függött az ügy előkészítésétől. Ez — amint az előzőekben érintettük is — nem volt ismeretelen a tanács munkájánál, de a XVI. és XVII. században még nem vehető szabályozottnak és rendszeresnek. A testületi ügyintézés sem folyt zökkenő nélkül. Többször elhangzott olyan panasz, hogy a kamaraelnök a tanácsosok meghallgatása, tanácsülés összehívása nélkül döntött. Előfordult az is, hogy egyes tanácsosok vidéken jártak, királyi bizottságokban működtek, és a tanács meglévő létszáma nem volt elegendő az ügyek testületi megtárgyalására és eldöntésére. Az utasítások, éppen a tanács határozathozatali képességének megőrzése végett kimondták, hogy az elnök a király, a tanácsosok pedig a kamaraelnök engedélyével távozhatnak el Pozsonyból. A kamaraelnöki (praefectusi) tisztséget a XVI. században rendszerint főpapok (püspökök) viselték. A Bocskai-felkelés után az elnökök — mivel az országgyűlés kimondta, hogy kamaraelnök egyházi személy nem lehet — világi főurak voltak. Kollonich Lipót személyében 1670 után újból püspök lett a kamaraelnök. A tanácsosok főnemesek (néha főpapok is), illetve birtokos nemesek voltak. Mind az elnököt, mind a tanácsosokat az uralkodó nevezte ki, de a Kamara tanácsa javaslatot adott a jelöltekre. A kamarai titkárok Az ügyintézésben a titkár (secretarius) személye központi szerepet játszott. Említettük már azokat a feladatokat, amelyek a titkárra hárultak az ügyeknek a tanácsülésre való előkészítésében. Ő készítette a feljegyzéseket a tanácsülésen tárgyalt ügyekről, a tanácsülési határozatokról, vagyis vezette az ülések jegyzőkönyvét. Legfontosabb feladata azonban az ügyek elintézésével kapcsolatos iratok megfogalmazása volt, ezt az