Nagy István: A Magyar Kamara és egyéb kincstári Szervek (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 9. Budapest, 1995)

I. A MAGYAR KAMARA

tesítettek, amelyhez már nemcsak az előkészítés, hanem a szakszerű elintézés munkája is tartozott. A jogi és érdekvédelmi ügyek fontosságát mutatja, hogy ez lett a Kamara legnagyobb ügy forgalmú s a legtöbb feladattal megbízott departamentuma. A fiscus különféle jogait általában az ország törvényei szabályozták. E törvények érvényességének a biztosítására szolgált a Kamara peres és jogi ügyeit intéző királyi jogügyi igazgatóság. A jogügyi igazgatóságnak ezt a munkáját a Kamara tanácsa a jogügyi departamentumon keresztül irányította, szervezeti ügyeivel is ezen keresztül foglalkozott. A departamentum a kincstári érdekvédelem szempontjából azonban nemcsak a királyi jogügyi igazgatósággal állt kapcsolatban, hanem ilyen szempontból alája tartoztak az összes kamarai hivatalok is. Az ügyosztály a legtöbbet az ún. fiscalitások és caducitások ügyeivel foglalkozott. Fiscalitáson általában a kincstárt illető vagyont, jószágot értünk. A törvények értelmében minden magvaszakadt nemesi személy ingó és ingatlan vagyonának örököse a királyi fiscus volt. A magvaszakadtaknak a kincstárra háramló jószágait nevezték caducitásoknak, vagyis olyan fiscalitásoknak, amelyek birtokába a kincstár örökösödés útján került. A kincstár nemcsak magvaszakadás révén, hanem egyéb jogcímeken is igényt tarthatott bizonyos jószágokra (pl. elkobzás, zálogból való visszaváltás vagy haszonélvezetből való visszavétel révén). Minden ilyen fiscalitásnak, caducitásnak a szemmel tartása, a kincstárnak való bejelentése vagy a vagyonra a kincstár jogait igazoló bizonyítékok beszerzése elsősorban a királyi jogügyi igazgatóság feladata volt. A bejelentés kötelezettsége kiterjedt minden kamarai alkalmazottra is, sőt bejelentést megyei tisztviselők is tehettek. A bejelentés után a nyilvánvaló magvaszakadás esetében a jószágot a kincstár egyszerűen birtokába vette. Ha női ág vagy oldalág örökösödési jogot formált a caducitás egy részére, akkor a jószágokat zár alá vették, s az örökösöket okmányaik benyújtására szólították fel. Ha ezek alapján a leszármazási rend és az osztály bizonyítása nem sikerült, az ügyet bírósági útra terelték. A fiscus örökösödési joga csak a királyi adományozás útján nyert birtokra vonatkozott. (Az utolsó tulajdonos a végrendelkezésre ilyen birtok esetében a királytól engedélyt kérhetett.) A nem királyi adományozás útján szerzett birtokot a fiscus csak akkor örökölhette, ha az utolsó tulajdonos ilyen vagy ónra vonatkozó végrendelet nélkül halt meg. A fenti eljárás általában csak a nemesi birtokoknál volt szokásban. Az örökös nélkül elhalt jobbágy vagyonát a földesúr örökölte. Mivel a Kamara a kincstári uradalmak felett földesúri joghatóságot gyakorolt, a jogügyi departamentummnak természetesen az ilyen jobbágyi caducitásokkal is dolga akadt. A szabad királyi városoknál a polgárok caducitásai földesúri jogon a várost illették meg. A polgári örökségből, mégpedig az ingóságokból azonban a kincstár is részesedett, így a departamentum a polgári caducitásokat is figyelemmel kísérte. Az ilyen fiscalitásokból, caducitásokból a kincstárnak komoly jövedelme volt. A lehetőségek minél nagyobb kihasználása céljából reformálták meg 1774-ben a kincstári ügyészi szervezetet (királyi jogügyi igazgatóságot), s állították fel még ezt megelőzően — áldozatokat nem sajnálva — a kincstár jogait biztosító okmányok őrzésével és gyűjtésével foglalkozó kamarai archívumot. Mindkét intézmény szoros kapcsolatban állt a jogügyi departamenmmmal. A jövedelmek emelését szolgálta az is, hogy a bejelentők részesedtek a fiscalitások és a caducitások értékéből.