Nagy István: A Magyar Kamara és egyéb kincstári Szervek (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 9. Budapest, 1995)
I. A MAGYAR KAMARA
szedték a beszállított kősó után. A vámként szedett sót azután a Kamara részére értékesítették.) 16 A bányászat ügyéhez hasonlóan a Magyar Kamara a pénzverés területén sem rendelkezett azzal a hatáskörrel, amelyet az utasítások kijelöltek számára. A királyi Magyarország legfontosabb pénzverője Körmöcbányán működött (az ottani alkamaragrófság tartozékaként) az Alsó-Magyarországi Bányakamara fennhatósága alatt. A Bányakamara pedig — amint említettük — nem a magyar, hanem az Alsó-Ausztriai, illetve a Bécsi Udvari Kamara alá tartozott. A XVII. században a körmöcbányai mellett tudunk azonban két másik pénzverőházról is, mégpedig a pozsonyiról és a nagybányairól. A pozsonyi pénzverőház a Magyar, a nagybányai a Szepesi Kamara ellenőrzése alatt dolgozott. Ezek valószínűleg sokkal kisebb méretűek voltak, mint a körmöcbányai, s nem is működtek állandóan. A pozsonyi pénzverőház (domus monetaria) pl. az 1630-as években vert pénzt, utána megszüntette tevékenységét, majd az 1660-as évektől kezdve újból működni kezdett. A pénzverési hatáskörrel kapcsolatosan a Kamara kötelessége volt az engedély nélküli pénzverés és hamis pénz verésének felderítése, üldözése. Feladatkörébe tartozott a forgalomban lévő pénz értékének és súlyának ellenőrzése is. Arra is ügyelnie kellett, hogy a magyar pénzt megfelelő értékben fogadják el az osztrák örökös tartományokban. Ellenőriznie kellett — a harmincadhivatalok útján — a külföldi pénz beáramlását, szabályoznia kellett annak magyarországi beváltási értékét. 17 A Magyar Kamara egyházi vonatkozású hatáskörét a birtokgazdálkodással kapcsolatosan már érintettük. Az üresedésben lévő, vagy szándékosan be nem töltött katolikus egyházi méltóságok és tisztségek birtokainak jelentős szerepük volt a kamarai uradalmi gazdálkodásban, s a Kamara komoly jövedelmeket is húzott ezekből a birtokokból. A Kamara kötelessége volt arra ügyelni, hogy az egyházi személy halála után a megüresedett papi javadalomból semmit el ne idegenítsenek, s hogy az átvett uradalomban mielőbb kamarai kezelést vezessenek be. A Kamarának kellett azután a javadalmat az újonnan kinevezett egyházi méltóságnak átadnia. (Az egyházi méltóságok adományozásával, beiktatásával kapcsolatos teendőkkel természetesen a legfelsőbb államigazgatási hatóság, a Magyar Kancellária is foglalkozott. E két hatóság ügyelt tehát a király főkegyuraságából eredő királyi jogokra.) Az egyházi személy halála után a Magyar Kamara nemcsak a megüresedett egyházi méltóság birtokait vette át, hanem részt kért az egyházi személy személyes hagyatékából is, amely ingóságokból és szerzett vagy örökölt ingatlanokból, készpénzből állhatott. E hagyatékok felosztása körül elég sok bonyodalom keletkezett, mert a főpap személyes vagyonáról intézkedő végrendelete csak akkor volt érvényes, ha azt a király még életében megerősítette. Az uralkodó általában csak akkor erősítette meg a végrendeletet, ha az örökhagyó a végvárak fenntartására is hagyott valamit. A hagyatékok szétosztásának megkönnyítése végett II. Ferdinánd 1625-ben szabályozta az eljárást. Az egyházi személy halála után 3 egyházi megbízott leltározott, egyikük a királyt képviselte. A könyveket az egyháznak biztosították, a használati eszközöket a végrendeletben szereplő örökösök kapták meg. Az egyéb ingó- és ingatlan vagyon fele az egyháznak jutott, másik felével az örökhagyó szabadon rendelkezhetett. A király elvárta, s ezzel a feltétellel erősítette meg a végrendeletet, hogy a főpap ebből a részből végvári célokra is hagyjon valamit, mégpedig elsősorban terményt és bort.
