Szűcs Jenő: A szepesi kamarai levéltár 1567–1813 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 7. Budapest, 1990)

III. A SZEPESI KAMARA (ADMINISZTRÁCIÓ) TÖRTÉNETE 1607-1672

hivatal csak nagy zökkenőkkel volt képes ellátni ezt a feladatot, és ha a magyar kamara kifogásolnivalókat talált működésében, bizonyos fokig joggal adhatta az évtizedeken át egybehangzóan, szinte azonos szavakkal megfogalmazott feleletet: „az adminisztráció helyzete igen súlyos, mert itt nemcsak a királyi jövedelmek behajtásáról, hanem a végek sokféle szükségleteiről kell gondoskodni, a kapitányok, az őrségek katonaságának fizetéséről és élelmezéséről, a gabonáról, a tüzérségi ügyekről, a salétromügyről, a hadiszerekről és más dolgokról" (az adminisztrátor levele, 1609. május 30.). A bevételek alakulása A felső-magyarországi végvárak évi pénzszükségletét a XVII. század első évtizedeiben 150- 200000 forintra, a század közepén - minthogy néhány fontos vár Erdélyhez tartozott - 100000 forintra becsülték. Ezzel szemben a szepesi kamara bevételei az 1610-es években általában alig haladták meg, sőt néha el sem érték az évi 100000 forintot (1611-ben a dicával, nagy kölcsönökkel együtt 170000 forintra emelkedett), az adminisztráció évi bevételei pedig az 1620 -60-as években általában 30-50000 forint közt mozogtak, sőt nem ritkán 20000-re süllyedtek, és csak kivételképpen emelkedtek néha 60000 forint fölé. A bevételeknél nagy kiesést jelentett a hadiadó elvesztése 1635-tól. Az 1610-es években néha még befutott némi hadisegéty az udvari kamarától (ennek rendeletére például 1611-ben a bécsi hadifizető hivataltól mintegy 16000 forintot utaltak át), de az 1620-as években ez a forrás is teljesen elapadt. Az évi bevétel zömét, rendszerint csaknem felét, sőt néha annál nagyobb összeget a harmincad, a vele együtt 1635-től behajtott félharmincad és elkobzott csempészáruk alkották. A városi cenzus és taxa együttes összege a városok egy részének mentessége miatt általában csekély összegre rúgott (előbb 5-7000, majd a század közepétől állandóan 2000 forint alatt). A koronapénz, ha befolyt, 3-5000 forint körül mozgott. Az említettek mellett még a továbbadott tizedbérlet, az élésházak jövedelme, a kisebb regálék alkották a rendszeres bevételt, a bányajövedelem csak 1660 után jelentkezett, de a helyzetet lényegesen ez sem módosította. A kamara a hiányzó jövedelmet a század elején még a főuraktól, városoktól felvett kölcsönökkel próbálta pótolni, rövidesen azonban nem volt honnan kölcsönkérni, a kamara hitele teljesen kimerült (1611-ben például összesen több mint 20000 forint kölcsönt vett fel). Egy másik út volt a kincstárra szálló birtokok haladéktalan eladása - ami viszont azzal a hátránnyal járt, hogy a váruradalmak gazdasága nem növekedhetett - vagy pedig más meglévő kamarai birtokok elzálogosítása. Ez utóbbira nagy pénzszükségben gyakran kényszerült az adminisztráció (nem ritkán évi 20-30000 forintért zálogosított el javakat), ez pedig a váruradalmak elsorvadásával járt. Az évi jövedelem 70-80%-át közvetlenül vagy közvetve a végvári rendszerre fordították. (A fennmaradó hányad az adósságok tisztázására, a kamara tisztviselőinek, a postaszemélyzetnek a fizetésére, kiszállási napidíjakra, kegydíjakra és apróbb kiadásokra ment el.) A fentiek alapján nyilvánvaló, hogy az évente rendelke-