Szűcs Jenő: A szepesi kamarai levéltár 1567–1813 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 7. Budapest, 1990)

III. A SZEPESI KAMARA (ADMINISZTRÁCIÓ) TÖRTÉNETE 1607-1672

zésre álló összeg általában mélyen alatta maradt a kívántnak, ennélfogva a végváriak éheztek, nem kapták meg zsoldjukat (gyakran csak évi két-három hónapra kaptak pénzt), lerongyolódtak, elkeseredtek, le-lecsaptak a környező vidékre, hogy élelmet szerezzenek - és az egyeztetés, békítés a lakosság és a katonaság közt ismét csak az adminisztráció feladata volt. Végvárak A fontosabb felső-magyarországi véghelyek a XVII. században: az eléggé bent az országban fekvő Murány, a török végvonalon Szendrő a körülötte levő kisebb várakkal (Putnok, Diósgyőr, Ónod), továbbá a jelentős Tokaj, Erdély felé pedig Kalló, Szatmár és Munkács. Magán Kassán is jelentős számú őrség volt, itt székelt a főkapitány és a fő katonai tisztviselők, ez volt az országrész katonai központja. A század első felének harcaiban, az Erdélyből kiindult hadjáratok alkalmával természetesen e várak kerültek először fejedelmi kézre. (Bethlent, Rákóczit uralták 1619-1629, 1644-1646 közt; Kassa, Szendrő, Putnok, Ónod, Tokaj, Kalló, Szatmár, illetőleg az utóbbi kettő 1660-ig Erdély birtokában volt. Munkács 1619 óta egyfolytában Erdélyhez tartozott. A szepesi kamarára, majd az adminisztrációra hárultak a védelem pénzügyi oldalának biztosítása, az élelmezés, az ezzel járó igazgatási, szervezési és ellenőrzési feladatok. Az élelmezésügy adminisztrációjáról (tizedbérletek, élésházak, katonai magtárak; a behajtás, szállítás, elosztás, vásárlás stb. teendőiről) fentebb már volt szó. Az adminisztráció fedezte a felső-magyarországi főkapitány, illetőleg főgenerális és az alkapitány, továbbá több más központi katonai tisztviselő (lustrationum magister, solutor bellicus, index bellicus stb.) évi fizetését. Egyébként a hivatal pénztárosa volt gyakran egyben a hadifizető mester (solutor bellicus) is. A legnagyobb összeget a várőrségek zsoldja tette ki. Rendszeresen fizetnie kellett a kassai gyalogosokat és tüzéreket, a szatmári, kallói lovas és gyalogos zsoldosokat, a szendrő! német őrséget, amellett többé-kevésbé rendszeresen a többi kisebb végvári katonaságot is. E varakban a várkapitány, alkapitány fizetése is az adminisztrációra hárult. Az őrségek fizetését szabály szerint havonta kellett volna kiutalni. Ez többnyire úgy történt, hogy a helybeli harmincad, élésház stb. jövedelméből közvetlenül vették föl a pénzt, és a fizetésről a harmincados, annonarius, illetőleg a hadifizető utólag, nyugtákkal számolt el. A valóságban akkor fizettek, amikor éppen volt pénz, ezért az őrségek évente többnyire csak néhány hónapra kapták meg a zsoldot. Megtörtént, hogy bizonyos mezei hadak vagy a hajdúkapitányok fizetését is részben az adminisztrációra deputálták. - Az adminisztráció látta el a nagyobb várak tüzérségét, műszaki és katonai személyzetét (bombardariusok, pbddariusok), és fedezte azok tárgyi kiadásait is. A végvárak körül lakatosokból, kovácsokból, ácsokból kisebb fegyverjavító műhelyeket rendezett be és finanszírozott. Fedezte a katonai szertárak (domus armamentaria, Zeughaus) személyzetének szükségleteit. A szertárak felett felügyeleti, ellenőrzési hatáskört is gyakorolt. Köteles volt a pus-