Szűcs Jenő: A szepesi kamarai levéltár 1567–1813 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 7. Budapest, 1990)
III. A SZEPESI KAMARA (ADMINISZTRÁCIÓ) TÖRTÉNETE 1607-1672
a) Ügyintézés. Iroda 1607 és 1619 között a nádor és helytartó mint királyi biztos által adott szervező utasítások (1608,1610) nem foglalkoznak az ügyintézés módjával, így azt a gyakorlat fokozatosan, a hivatal szervezete átalakulásának megfelelően alakította ki. Az első évek átmeneti állapotai után - amikor is két-három, néha csak egy tanácsos intézte az ügyeket - az 1610-es évek elejétől egy elnökből és általában három tanácsosból álló kamarai tanács rendszeres, naponkénti üléseken tárgyalta az ügyeket, mellette akárcsak 1604 előtt, a titkár és az egy-két írnokból álló iroda segédkezett a fogalmazásban, illetőleg végezte a másolást és a kiadományozást. 1619-ig tehát az ügyintézés módja mindenben megfelelt a XVI. század utolsó harmadában kialakultnak. 1622-től 1631-ig viszont lényegileg az ügyintézésnek a kamara felállítása, 1567 előtti formái álltak vissza: egyetlen adminisztrátor, mint pozsonyi kamarai tanácsos intézte az ügyeket. O szorosan alá volt rendelve a magyar kamarának: minden fontosabb ügyben meg kellett várnia a kamara rendeletét, noha egyébként a saját felelősségére határozott és intézkedett. Az írásbeli munkában egy-két írnok segédkezett neki. Az 1631 után kinevezett második tanácsos személye alig változtatott a helyzeten, mert a jelek szerint az akkori adminisztrátor továbbra is önhatalmúlag járt el, még a pozsonyi kamarát sem kérdezte meg. Ezért - és egyéb pénzügyi szabálytalanságokért - 1639-ben leváltották, és néhány évig két-három pozsonyi kamarai tanácsos tartózkodott Kassán, hogy rendet vigyen a jövedelemigazgatásba. Az 1640-es évek elején szilárdult meg és kapott határozottabb körvonalakat maga az ügyintézés (különösen miután 1643 tavaszán a magyar kamara elsősorban az ügyintézés rendezése céljából ismét biztost küldött Kassára). A hivatal tényleges vezetőjének, az idősebb tanácsosnak (senior consiliarius) naponta, rendszerint délelőttönként meg kellett tanácskoznia a felmerült ügyeket a második vagy ifjabb tanácsossal, és csak ennek alapján hozhatta meg döntését. Külön titkári állást a 40-es évek elején még mindig nem szerveztek; a titkári funkciókat egyelőre a levéltáros (conservator archivi et secretarius) töltötte be, az altitkár szerepkörét pedig a levéltári segéd: feljegyezte a határozatokat és megfogalmazta a kiadványokat, majd a két írnok végezte a másolást. A kiadványokat az első tanácsos hagyta jóvá, és egymaga vagy mindkét tanácsos saját pecsétjével pecsételte meg, miután az adminisztrációnak hivatali pecsétje nem volt. A hivatal működésének megszakadása (1644-1646) után is ezek a formák maradtak fenn azzal a különbséggel, hogy az 1650-es években immár külön állássá válik a titkári tisztség, sőt mellette 1662-től altitkár is megjelenik. Az 1662-1663-i kamarai vizsgálat még az előzőknél is nagyobb gondot fordít a tanácskozásokra, és arra, hogy „minden, akár nagyobb, akár kisebb jelentőségű ügy írásba foglaltassék", mert a szóbeli ügyintézés könnyen feledésbe merül. Az üléseken részt vevő titkár ezután nemcsak alkalmi feljegyzéseket, hanem tanácsülési jegyzőkönyvet vezetett a határozatokról. A kebelbéli tisztviselőkhöz (pénztáros, levéltáros, a titkár mint jogügyi aligazgató) ezután írásban intézett a tanács minden rendeletet, és a jelentéseket ugyancsak írásban kérte be. A tanács-