Szűcs Jenő: A szepesi kamarai levéltár 1567–1813 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 7. Budapest, 1990)

II. A SZEPESI KAMARA TÖRTÉNETE MEGALAKULÁSÁTÓL BOCSKAI SZABADSÁGHARCÁIG

kiküldött vizsgálóbizottság jelentése és az 1571 -i újabb instrukció nyomatékos rendelkezései után látott hozzá a valóban igen zavaros állapotok felméréséhez. Ennek során 1572-ben elkészítette a zálogban levő összes királyi javak jegyzékét, és ettől fogva - az iratok tanúsága alapján - valóban hozzálátott a lappangó királyi javak felkutatásához is. 1571-tól fogva másolati könyveket rendszeresítettek, amelyekben nyilvántartották azokat az iratokat, amelyek a kincstár jogait bizonyítják (ld. a fennmaradt, a regestrator által kiegészített Liber regiusok). A kamara tanácsosai a hetvenes évek óta állandóan nyomoztak a királyra szálló birtokok után. E tevékenységükben együttműködtek a pozsonyi királyi jogügyigazgatóval, illetve az annak alárendelt, de Kassán tartózkodó felső-magyarországi kincstári ügyvéddel (procurator fisci). Ha egy birtok például magszakadás folytán a kincstárra szállt, értékesítésére a kamara tett javaslatot az uralkodónak. Ilyenkor vagy kamarai kezelésbe vették (ez azonban a ritkább eset volt, és csak akkor történt meg, ha kiaknázása különösen gyümölcsözőnek látszott, vagy igen fontos hadi szempontok indokolták), vagy újra eladományozását, esetleg zálogba adását ajánlották. Ez utóbbi volt a gyakoribb, mert a kamarának állandó pénzügyi nehézségek közepette pénzre volt szüksége, és az országgyűlés rendjei is ragaszkodtak a királyra szállt javak eladományozásához. Ilyenkor a kamara egy-két tanácsosa (nagyobb uradalmak esetén rendszerint királyi biztosok) kiszállt a helyszínre, részletes összeírást, leltárt készített a birtokról, ennek egy-egy példánya az udvari kamarához és az új tulajdonoshoz került, másolatát pedig a kamara számvevőségének irattára őrizte meg. A kamara hatáskörébe tartozott általában a véleményadás a birtokadomány-kérések tárgyában. Ha valaki felső-magyarországi birtok iránt a királyhoz nyújtott be kérvényt, azt az első években az udvari kamara a király kísérő rendeletével együtt a pozsonyi kamarán keresztül, a hetvenes évek közepétől pedig közvetlenül a szepesi kamarának küldte meg információadás végett. A kamarai tanács ilyen esetben részletes véleményt küldött az udvarba a kérdéses birtok jogi helyzetéről, állapotáról, eladományozhatóságáról. A király azután e vélemény alapján döntött. A királyi utasítások fontos feladatává tették a kamarának, hogy minél több zálogban levő kincstári birtokot váltson ki. A gyakorlatban azonban a kamara állandósult, sőt növekvő deficitjei miatt sokkal több esetben zálogosítottak el javakat, mint váltottak ki ( a 80-90-es években olyan fontos királyi várbirtokok, mint például Sáros, Szádvár, Ónod, Krasznahorka, Putnok stb. voltak hosszabb-rövidebb ideig zálogban), sőt nagyobb kincstári adósságok esetén a hitelezőket gyakran királyi javakkal elégítették ki. Sokszor előfordult a királyi jogok rendszeres felkutatása során, hogy egy-egy birtok jogtalanul volt valaki kezén, de a kamara nem vette viszsza, hanem zálogként meghagyta korábbi birtoklójánál. Az elzálogosításra az uralkodónak a kamara tett javaslatot, a tanácsosok válsztották ki a zálogost, tárgyaltak vele és igyekeztek a legelőnyösebb feltételek közt megkötni a szerződést. A királyi jogok felkutatását és érvényesítését, a királyra szálló javak átvételét és újra eladományozását a 90-es évekig törvényes keretek közt folytatta a kamara.