Szűcs Jenő: A szepesi kamarai levéltár 1567–1813 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 7. Budapest, 1990)

II. A SZEPESI KAMARA TÖRTÉNETE MEGALAKULÁSÁTÓL BOCSKAI SZABADSÁGHARCÁIG

hányad, a középkori eredetű „urbura" beszedése volt. Közvetetten a kamara feladatát jelentette a magánföldesúri bányászat fellendítése is, hogy ily módon az urburajövedelem emelkedjék. Ezért a király 1567-i és 1571-i általános utasításai, de egyes rendeletei is felhívták a kamarát, hogy állandóan nyomozzon utána: hol található érc, és ha már bányásszák, milyen mennyiségben; beszolgáltatják-e a királynak járó részt; ha pedig egyes bányák művelését abbahagyták, mi az oka, és hogyan lehetne a helyzeten változtatni. A kamara tisztviselői foglalkoztak is e kérdésekkel. 1571-ben például kifejezetten azért ajánlották Feigel Pétert tanácsosnak, mert jó bányaszakember. A kamara időnként a későbbiekben is küldött ki biztosokat a szepességi bányavidékre, akik megvizsgálták a bányák állapotát, és javaslatokat tettek azok szakszerűbb kezelésére. A gyakorlati eredmény azonban nem állt arányban a fáradozásokkal. A magánföldesúri és a bérelt bányarészekben tőkehiány miatt csekély volt a termelés, a kamara pedig ugyancsak tőkehiány miatt (mivel a végbeli katonaság hatalmas pénzszükséglete jóformán egész jövedelmét felemésztette, sőt állandó deficit mutatkozott) nem tudott kamarai kezelésbe venni bányákat, ámbár ezt célozta volna az a többször megismételt királyi rendelkezés, hogy ércet magába foglaló birtokot nem lehet magánosoknak eladományozni. Ezen túl pedig a legtöbb földesúr mentességet élvezett az urbura-fizetés alól. így érthető, hogy az urburajövedelem egészen minimális volt, a kamara jövedelmeinek 1588-as felbecslése szerint összesen nem egészen 350 forint. Az urbura beszedésén és - elvileg - emelésén túl a kamara feladatai közé tartozott őrködni a nemesércforgalom és a pénzverés felségjoga felett, ami mindenekelőtt a nemesérckiviteli tilalom szigorú betartását és a hamis pénzverés elleni harcot jelentette. Fel kellett lépnie a nemesérccsempészek és a hamis pénverők ellen, de minthogy ehhez valóságos hatalma és reális eszközei nem voltak - bár e tárgyban sűrűn levelezett az uralkodóval és az udvari kamarával -, éppoly kevés eredményt ért el, mint a beözönlő silány minőségű lengyel pénz elleni harcban. A nemesérckivitel megakadályozására Lőcsén beváltóhely működött, amely a kamara ellenőrzése alatt állt. A jelek szerint Felső-Magyarországon a kamara felállításakor nem vertek pénzt (a 70-es évek elején a kassai pénzverőházat gabonaraktárnak használták), de a 80-as évek elején - hosszú szünet után - a kamara felügyelete alatt ismét megkezdte munkáját a kassai pénzverőház. Működése azonban nem volt rendszeres, és még kevésbé volt nagyarányú; rövidesen be is szüntették, mert az itt vert pénz sokkal rosszabb minőségűnek bizonyult, mint a körmöci. A szepesi kamara területén egyetlen közvetlenül kamarai kezelésben álló nemesércbánya volt - az is csak egy ideig -, Nagybányán. A rendkívül elhanyagolt állapotban lévő bányákat még 1552-ben Werner György vette át Erdélytől, a bányakamarát újjászervezték és a magyar kamara, illetőleg közvetlenül a felső-magyarországi jövedelmek igazgatója alá rendelték. A János Zsigmonddal folytatott évtizedes harcok miatt a bányák állapota tovább romlott. Maga a szepesi kamara is csak megszervezése után négy évvel, 1571-ben tudott hozzálátni, hogy szakembereit kiküldve a helyszínre, foglalkozzék a nagybányai helyzettel, pénzt teremtsen elő a