Szűcs Jenő: A szepesi kamarai levéltár 1567–1813 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 7. Budapest, 1990)

II. A SZEPESI KAMARA TÖRTÉNETE MEGALAKULÁSÁTÓL BOCSKAI SZABADSÁGHARCÁIG

f) A számvevőség működése A helyi tisztviselők, az udvarbírák, harmincadosok, adószedők, tizedszedők, bányatisztviselők, a kamara ellenőrzése alá rendelt katonai tisztviselők negyedévenként számadáskivonatokat (extractus trimestris), év végén pedig évi számadásukat (rationes annuae) a számvevőhivatalba tartoztak felküldeni, ahol a számvevő és segédei tételről tételre felülvizsgálták azokat, összevetve a számadásokat a bizonyítékokkal, nyugtákkal, utalványokkal stb., ellenőrizve ez utóbbiak hitelességét. (A kivonatokat a kamara két példányban kérte be, egyiket az udvari kamarához küldte tovább, másikat a számvevő az évi számadás ellenőrzéséhez használta fel.) E munka elvégzése után a tanácsülés - amelyen ilyenkor a számvevő is részt vett - fogadta el vagy emelt kifogásokat a számadások ellen. Azt az eredeti, eleve illuzórikus célkitűzést, hogy valamennyi számadásra kötelezett tisztviselő személyesen jelenjen meg számadása ellenőrzésekor a tanács előtt, 1571 után elvetették. Csak akkor rendelték fel, ha súlyosabb hiányokra bukkantak elszámolásában. Valamennyi tisztviselő negyedévi kivonatait elvileg legkésőbb a negyedév eltelte után két héttel, évi számadását legfeljebb egy havi késéssel fel kellett hogy küldje Kassára, ahonnan - miután a számvevő és a tanács is átnézte - továbbítani kellett végső jóváhagyás végett a bécsi udvari kamarához. A valóságban az utasítások követelménye csak igény maradt. Az első években maga a szepesi kamara sem tudta pontosan, hogy mi az alsóbb tisztviselők számadástételének pontos módja, formája, majd miután a kamara szervezete megerősödött, és a Bécsből és Pozsonyból kapott minták szerint maga is részletes utasításokat dolgozott ki az alája rendelt tisztviselők számára, a helyzet némileg javult, de alapvetően nem változott meg. A tisztviselők a kivonatokat és számadásokat sokszor csak nagy késéssel küldték meg (egy 1574. augusztus 6-i királyi rendelet jó néhány provisor stb. nevét sorolja fel, akik évek óta nem küldték fel számadásaikat), ilyenkor az összetorlódott számadástömegen, mint a kamara több ízben írja, a számvevőhivatal „éjt nappá téve" sem tudott úrrá lenni. Az egész korszak tartama alatt szinte egymást érik a királyi rendeletek, amelyek az elmaradt negyedévi kivonatokat és számadásokat sürgetik. Ezen azonban nincs mit csodálkozni: feudális viszonyok közt, és különösen a török által még a „hosszú béke" éveiben is állandóan háborgatott felső-magyarországi részeken nemigen képzelhető el zökkenőmentesen működő hivatalszervezet. A lényeg az, hogy a számvevőhivatal, különösen megerősödése, a 70-es évek dereka után, ha nehézségekkel és állandó késedelmekkel is, de teljesítette feladatát. A számvevőség nemcsak az alsóbb tisztviselők számadásait ellenőrizte, hanem a kamara pénztárnokának és ellenőrének negyedévi és éwégi kimutatásait is az öszszes jövedelemről. Ezeket szintén az udvari kamarához terjesztették fel, amely aztán végső fokon megadta a felmentő leveleket (litterae expeditoriae) a számadást tett tisztviselők számára oly módon, hogy ezeket az elnökön, egy tanácsoson és a számvevőn kívül legvégül az uralkodó is aláírta.