Szűcs Jenő: A szepesi kamarai levéltár 1567–1813 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 7. Budapest, 1990)

V. A KAMARAI ADMINISZTRÁCIÓ TÖRTÉNETE 1723 -1773

rolta, gazdasági tanácsadói, szakértői szerepet játszott a tanács mellett. A számvevőségnek a központi pénztár mellett betöltött ellenőrzési szerepe a Bancalitas idején is sértetlenül fennmaradt: pontos kimutatásokat vezetett az összes központi bevételről és kiadásról (Generális proventuum liber), a Bancalitas és az adminisztráció utalványozásairól (Assignationum liber), a tisztviselők fizetéseiről, kegy díjakról stb. (Solutionum liber), valamennyi adósságról (Debitorum liber) és így tovább. 1746-ig legfőbb feladata volt a központi pénztár, valamint az egész korszakban az alárendelt pénzkezelő tisztviselők (harmincad-, só-, bánya-, uradalmi szervezet, a városok házipénztárosai) évnegyedes jövedelmi extractusait és évi számadásait felülvizsgálni. Minden tisztviselő számára adott időpontot tűztek ki számadásának átnézésére, felülvizsgálására (revisio, censuratio rationum). Ha ő az első terminust elhalasztotta, egy másikat tűztek ki, ha ezt is elhalasztotta, állásából felfüggesztették, a harmadik mulasztásnál pedig elbocsátották. Ha a beérkezett számadás formailag nem volt megfelelő, egyes tételei utalvánnyal, nyugtával nem voltak dokumentálva, a számvevőség visszavetette azt. A számvevést egy-egy számvevői segéd (coadjutor) végezte, majd a munkát maga a számvevőmester ellenőrizte: a számadás minden rovatát gondosan egybevetették egyrészt a számadást tevő tisztviselő számadás-mellékleteivel, másrészt a központban vezetett nyilvántartásokkal. A számvevés eredményéről a tanácsnak adtak véleményes jelentést. A tanács a számadásokat újra átnézte, és ha semmi kifogás nem merült fel, megadta a felmentő levelet (littera absolutionales), amelyet az adminisztrátor, a titkár és a számvevő írt alá. Ha hibát találtak a számadásban (difficultas), megadták a lehetőséget, hogy a tisztviselő védje magát (replica). Bonyolultabb esetben bizottságilag (commissionaliter) vizsgálták ki a kérdést. Enyhébb esetben a hiányt levonták a tisztviselő letétbe helyezett biztosítékából, cautiójából. (Minden pénzkezelő kamarai tisztviselő hivatalba lépésekor legalább a jövedelmi ágában várható negyedévi bevételnek megfelelő cautiót helyezett le 5%-os kamat mellett a kincstárba.) Súlyosabb esetben felfüggesztették, elbocsátották, vagy az adminisztráció bírósága elé állították. Az uradalmi provizorok számadásait előbb átnézte a kincstári uradalmak prefektusa, és véleményével együtt juttatta el a számvevőséghez. Az átnézett és jóváhagyott számadásokat végső jóváhagyásra a magyar kamarához kellett felküldeni. A számvevőség őrizte a harmincados pecsétet (sigillum tricesimale), és adta ki pontos kimutatás mellett a számcédulákat (schaedae) a harmincadosoknak; a felhasznált vámcédulák ugyancsak a számvevőséghez kerültek vissza. Volt már róla szó, hogy a tanács írásbeli rendelete (commissio) alapján a gazdasági vonatkozású ügyekben a számvevő adott véleményt kiadományozás előtt, és minden kiadmány a számvevőségen futott keresztül. Ezért az adminisztráció gazdasági jellegű iratait a számvevőség őrizte (számadások, kivonatok, összeírások, leltárok, commissiók és általában „universa scripta ad rationes pertinentia"). Emellett másolati könyveket vezetett például az adminisztrációt érintő valamennyi szerződésről, zálogolásról, bérbeadásról, valamennyi gazdasági ügyben kiadott felsőbb rendeletről stb. E korban az összes fontosabb királyi rendeletről évszázadok