Szűcs Jenő: A szepesi kamarai levéltár 1567–1813 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 7. Budapest, 1990)

IV. A SZEPESI ADMINISZTRÁCIÓ (KAMARA) TÖRTÉNETE 1672-1723

tást fedezte. A döntő különbség az előző korszakkal szemben az, hogy míg régebben a szepesi kamarai hatóság közvetlen felügyeletet gyakorolt a végvárak felett, ez a hatásköre a császári katonaság benyomulása után az 1670- 80-as években jelentősen lecsökkent, majd teljesen megszűnt: a császári ezredek ügyeibe nem szólhatott bele, a hadipénztáron keresztül a katonaság ellátására előirányzott összegek felhasználása a katonai közigazgatás feladata lett, amely pusztán utólagos elszámolással tartozott. Az 1690-es években a jövedelmek helyi átutalása fokozatosan megszűnt. A szepesi kamara jövedelmei nagy részét köteles volt az udvarba felküldeni (a Breiner-bizottság 100000 forintban határozta meg ezt a „quota annualist"). A kamarai jövedelmek másik, rendszerint kisebbik felét az adminisztráció az 1670-80-as években megnövekedett belső és külső tisztviselőgárdájának fizetésére, továbbá a kincstári uradalmak meliorisatiojára, a kincstári szőlőgazdaság javítására és munkabéreire, a bányák karbantartására és fejlesztésére, a felső-magyarországi postaszervezet fizetésére, és az udvar vagy a magyar kamara által utalványozott egyéb, rendkívüli kiadásokra fordította. A kilencvenes évektől a helyben fel nem használt összeget a szepesi kamara a magyar, illetőleg udvari kamarához küldte fel. A katonasággal kapcsolatos teendők távolról sem szorítkoztak szorosan a pénzügyekre és a katonaság terménnyel való ellátására. A császári ezredek állandó jellegű benntartózkodása az országban nap mint nap súlyos közigazgatási feladatokat rótt a kamarai hatóságra. A katonaság erőszakoskodása, sűrű kihágásai, véres brutalitása a legszörnyűbb terhet jelentette e korszakban az egész városi és falusi lakosságra, az adó behajtása, a „porcióztatás" rendszerint féktelen kegyetlenséggel, zsarolások, összetűzések közepette zajlott le. A panaszok, kérelmek özöne a kamarai hatósághoz futott be, amely ezeket részben továbbította a magyar, illetőleg az udvari kamarához, de gyakran azonnal közbe kellett lépnie a katonai parancsnokoknál, és megkísérelnie a helyzet tisztázását, az egyeztetést. Másfelől a kamara kötelessége volt a contributio és az elszállásolás ügyeiben támogatni a katonai hatóságokat, illetőleg adott esetben a katonaságra mint végrehajtó erőre kellett támaszkodnia, így a kamara tulajdonképpen állandóan két tűz között mozgott, és ezen a súlyos problémán nemigen tudott úrrá lenni, minthogy ez az adott helyzetben valóban a lehetetlennel volt határos. Ezen ügykomplexummal való foglalkozása azonban számunkra fontos mozzanatát őrizte meg a közvetlen katonai elnyomás korának. Miután a kormányzat belátta, hogy e súlyos és sokrétű országos problémák megoldására a kamarai hatóságok önmagukban képtelenek, 1696-ban az egész országot három kerületre osztva biztosokat, majd 1697-ben három kollegiális, állandó bizottságot nevezett ki, és a katonai és polgári lakosság közti súrlódások ügyét, a katonai elszállásolás, a contributio vitás kérdéseinek megoldását ezek hatáskörébe utalta. A kassai bizottság (Commissio subdelegata) kerülete a szepesi kamara kerületével volt azonos, és 1704-ig működött szoros kapcsolatban, állandó érintkezésben a szepesi kamarával, amelynek egyébként egyik tanácsosa rendszeresen részt is vett a bizottság minden egyes ülésén.