Szűcs Jenő: A szepesi kamarai levéltár 1567–1813 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 7. Budapest, 1990)

IV. A SZEPESI ADMINISZTRÁCIÓ (KAMARA) TÖRTÉNETE 1672-1723

tel ugrásszerű emelkedése: míg a 80-as években a bányák együttes jövedelme 4050000 forint volt, az 1710-es évek végén már 170000-200000 forint. A sóvári sóbánya évi jövedelme a nyolcvanas években 5000 forint körül mozgott, majd 1690-től a szomolnoki felügyelőség jövedelmei közt jelentkezett. Fokozatosan emelkedő tendenciát mutat a harmadik fontos jövedelmi csoport, a kincstári uradalmak és a kincstári szőlők, a borkereskedelem pénzbevétele: a nyolcvanas években és a XMII/század elején együttvéve évi 50000 forint körül mozgott, de az 1710-es évek elején már elérte az évi 80-100000 forintot. A háramlóit javak eladása, eladományozása, bérbe adása is gyakran évi 10-20000 forintot jelentett. A sómonopólium gyakorlása, a máramarosi sóval folytatott kamarai kereskedelem is a 80-90-es években, s az 1710-es évek elején mintegy 20000 forint jövedelmet hozott. E bevételi forrás azonban az 1710-es évek végén - miután az udvari kamara közvetlenül átvette azt - kiesett. Végül kisebb pénzbevétel származott a tizedbérletből (újra bérbe adott praearendalt tizedek, eladott gabona), e korban maximum 2-3000 forint; az adójövedelmekből (városi cenzus és taxa, zsidó türelmi taxa, görögkeletiek cenzusa), együttesen évi 1000-3000 forint. Az említettekhez néha még kisebb rendkívüli jövedelmek, kölcsönök járultak. A gabonaügy pénzbevételt nem jelentett, a gabonát természetben adták át az élésházaknak, az accisa pedig a hadipénztárba folyt be. I) A kamara és a katonaság A jövedelmek nagyobbik felét e korszak első felében is a katonai jellegű kiadásokra fordították. A terményjövedelmek felhasználásáról fentebb már esett szó. Amíg a végvári rendszer fennállt, az adminisztráció továbbra is fizette egyes várak őrségét, parancsnokait (főként Szendrő őrségének és kommendánsainak fizetését kellett vállalnia); fedezte a felső-magyarországi tüzérség személyi szükségleteit (a kassai, eperjesi, szendrői, murányi, tokaji, pataki, szatmári, munkácsi, ungvári artellariusokét és pixidariusokét), nagyobb összegeket fordított az erősségek építésére, restaurációjára, a katonaság élelmezését szolgáló gabona szállítására, az élésházak tárgyi és személyi szükségleteire stb. E korban tovább folyt Szabolcs megyében, Kalló környékén, majd Várad felszabadulása után Bihar megyében is a puskaporgyártáshoz szükséges salétromkészítés. Helyi vezetője egy felügyelő (inspector salis nitrii) volt, aki a kamarának tartozott elszámolással. A kamarának beszolgáltatott, illetőleg eladott salétrom évi mennyisége az 1670-80-as években meghaladta a 200 mázsát. Továbbra is tőle kapta évi fizetését a végvári generális (Granzgeneral) és helyettese, továbbá több központi katonai tisztviselő (hadbíró, mustramester, hadiépítész, hadifizető, hadititkár stb.). 1672-ben Kassán az udvari tanács alá rendelt központi hadipénztárat (cassa bellica) állított fel az uralkodó. A katonaság fizetése úgy történt, hogy a központi kamarai pénztárból vagy az egyes harmincadok, sóhivatalok stb. pénztárából megfelelő időközökben átadták a befolyt összegeket a hadipénztárosnak, aki e kamarai eredetű jövedelmek hovafordításáról a kamarának nyugtákkal számolt el. A jövedelmek mintegy 50 - 60%-a e korban is a katonai ellá-