Varga Endre: Bírósági levéltárak 1526–1869 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 6. Budapest, 1989)
ELSŐ RÉSZ Feudális kori bírósági levéltárak
O 3. MANDATA JUDICIARIA (Bírói parancsok) (1628) 1650—1785 34 csomó, 2 kötet 1—34. 35—36. Iratok Lexicón octavale A— K, L—Z. [Mutató] (1628) 1650—1785 34 csomó (1628) 1650—1724 2 kötet A bírói parancs (mandátum judiciarium vagy judiciale) a feudális magyar jogrendszer jellegzetessége: a parancskiadásra jogosult méltóság által a juriszdikciója alá tartozó hatóságokhoz vagy személyekhez intézett kötött formájú rendelkezés, mellyel a parancskiadó a címzettet bizonyos jogi cselekmény megtételére utasítja, vagy attól eltiltja. Minthogy a parancskiadók a mandátum útján a peres vagy peren kívüli eljárás minden szakaszára befolyást gyakorolhattak, s bizonyos jogi aktusokhoz a parancs nélkülözhetetlen is volt, ez intézmény az egykorú jogszolgáltatásban igen nagy jelentőséghez jutott. Parancsok kiadására a legszélesebb jogkörrel bírt természetesen a király, aki e jogot a kancellárián keresztül gyakorolta. Néhány parancsfajta csak a királytól volt kérhető', mint például adós számára haladékot adó mandátum (moratórium), kegyelemből perújítást engedő mandátum (novi cum gratia). Ezeket—a király aláírásával vagy a király nevében — a m. kir. udvari kancellária adta ki. Gyakorlatilag tehát a kancellár is adhatott ki bírói parancsokat, de ezek nem pátens, hanem akta-formában készültek, ilyenek például a Rescripta regia O 12 állagban található, a kir. táblán soronkívüliséget engedélyező (extraseriale) mandátumok. Parancskiadásra kissé szűkebb hatáskörben, de szintén általános joghatósággal rendelkezett még a három országos nagybíró (a nádor, az országbíró és a királyi személynök), valamint a nádor és az országbíró ítéló'mestere, e két sigillaris protonotarius. (Bírói parancsot adhatott ki még — hatásköre és illetékessége szerint — a horvát bán és ítélőm estere s a tárnokmester és helyettese, az altárnokmester, de nevezettektől ebben az állagban nincsen ilyen anyag.) A parancsokat a király, a nádor és az országbíró a maga nevében saját pecsétje alatt saját aláírásával, a személynök a király nevében, a király bírói pecsétje alatt a saját aláírásával, a két ítélőmester principálisa nevében annak pecsétje kisebb méretű párja alatt a saját aláírásával adta ki. A parancsot kiadó személy joghatósága szabta meg a címzettek körét. Ezek szerint valamennyi, a jogszolgáltatással kapcsolatban álló hatóságokhoz s minden lakoshoz intézhetett mandátumot a király. Az első nagybíróhoz (a nádorhoz) s a kir. kúriához szóló, vagy a kúriát egyéb fórumokkal közösen érintő bírói parancsot más nem is bocsáthatott ki, csupán az uralkodó. A parancsadás további lehetőségei hasonló elvekhez igazodtak. így adhatott ki parancsot magasabb rangú nagybíró a rangsorban lejjebb álló nagybírónak, mindhárom nagybíró az ítéló'mestereknek s magasabb rangú nagybíró ítéló'mestere kisebb rangú nagybíró ítélőmesterének.
