Varga Endre: Bírósági levéltárak 1526–1869 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 6. Budapest, 1989)

ELSŐ RÉSZ Feudális kori bírósági levéltárak

Végül mindhárom nagybíró s a két sigillaris protonotárius intézhetett — sokszor intézett is — parancsot a kúrián belül a kir. tábla jurátusaihoz, a kúrián kívül a jogszolgáltatás közép- és alsófokú szerveihez, elsó'sorban a törvényhatóságokhoz: vármegyékhez, szabad kerületekhez, sz. kir. városokhoz és szabadalmas mezővárosokhoz, valamint mindezek különböző' bíróságaihoz, bíráihoz. A parancs címzettjei ennek megfelelően a vármegye közönsége, közgyűlése, vagy a megyei törvényszék (universitas, congregatio, sedria), vagy az alispán, illetőleg az alispáni szék, vagy valamelyik szolgabíró, illetőleg szolgabírói szék, továbbá a szabad kerületek hasonló jellegű fórumai s a városok tanácsa, szenátorai, bírái, illetőleg a városi törvényszék. Az úri székre vagy általában a mezővárosokra vonatkozó parancsot annak kibocsátója a vármegyéhez küldte, mert a vármegyének kellett a rendelkezés végrehajtásáról gondoskodnia. De egyes szabadalmas mezővároshoz közvetlenül is intéztek parancsokat. Igen sok parancs ment a hiteleshelyekhez is, különösen 1724 előtt, amikor a káptalanoknak és konventeknek a jogszolgáltatásban a későbbinél lényegesen nagyobb szerep jutott. De mentek parancsok a kerületi táblákhoz s az egyházi szentszékekhez, továbbá hatóságon kívüli személyekhez, pl. valami ügyben írásbeli vallomás tételére felszólított előkelőségekhez, vagy bizonyos perbeli aktusokra utasított felekhez. A bírói parancsoknak, melyeket az egykorú jog a perorvoslatokhoz számított, tulajdonképpen az volt a rendeltetése, hogy általuk a jogszolgáltatás élén álló nagybírák az alsóbb bíróságok hibáit, tévedéseit kijavítsák, mulasztásait pótolják, s így a jogszolgáltatás menetét elősegítsék és „annak helyes folyamatját" igazgassák. Minthogy azonban a parancskiadásra jogosultak hatásköre eredetileg csak nagy általánosságban volt meghatározva, ami a társadalom életének egyre sokrétűbbé válása folytán a gyakorlatban mind elégtelenebbnek bizonyult, a bírói parancsok fenti rendeltetésüknek mind kevésbé feleltek meg. Kialakult a jogszolgáltatásban a perindító, halasztó, újrafelvétető, letiltó, sürgető, felfüggesztő, a pernek más bírósághoz való áttételét vagy felterjesztését elrendelő, az ítélet végrehajtását szorgalmazó, a végrehajtást feloldó, birtokon belül fellebbezést engedő, perújító, rendes és rendkívüli, egyszerű és összetett parancsok olyan szövevénye, ami orvoslás helyett a feudális korra annyira jellemző jogbizonytalanságot még csak fokozta. Ezért a parancskiadás rendezése a XVIII. században részben a király, részben az országgyűlés kezdeményezésére indult jogi munkálatok során több ízben is felvetődött, de kielégítő eredményre nem vezetett. Megindult mégis a hatáskörök bizonyos elhatárolódása, s kialakult az a gyakorlat, hogy olyan ügyben, melyben egyszer már bírói parancs adatott ki, csak az > bocsáthasson ki újabb parancsot, akitől az első parancs eredt. így legalább a különböző parancskiadók egymás rendelkezéseit keresztező intézkedései kiküszöbölődtek, s ezzel valamelyes rendeződés következett be. Ennek ellenére maradt a parancsoknak megszámlálhatatlan változata, melyeknek bővebb ismertetésére itt ki nem terjeszkedhetünk, már azért sem, mert hiszen — mint az egykorú auktor találóan mondja — a bírói parancsoknak annyi fajtája volt, amennyi jogeset az életben előfordulhatott. Ugyanígy a mandátumok formájának, formuláinak, kiállításmódjának, a pa-