Trócsányi Zsolt: Erdélyi kormányhatósági levéltárak (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 5. Budapest, 1973)

ELSŐ RÉSZ Az Erdélyi Kancelláriai Levéltár (B szekció)

riába a következőket sorolta: 1. királyi aláírással a méltóság-, tisztség-és rangadományozások, birtokadományok, zálogosítások, eonsensusok, fontosabb ügyek végleges eldöntését tárgyazó rendeletek, peres ügyekben hozott döntések látandók el; 2. a király nevében, de csak a kancellár és a titkár aláírásával bocsátandók ki a kisebb fontosságú, a kancellária tanácsában egyhangúan eldöntött ügyeket (puszta jelentés- vagy kimutatássürgetések, elutasítások, egyes iratok közlése országos hatóságokkal) illető rendelkezések; hogy az uralkodónak tudomása legyen az ily módon elintézett ügyekről is, ezeket nemcsak a tanácsülési jegyzőkönyvekbe kell bevezetni, hanem a kiadmányok jegyzéke mellett ezeké is felterjesztendő a királynőhöz; 3. még jelentéktelenebb ügyekben (mint korábban is) az Erdélyi Udvari Kancellária levélben intézkedett a Guberniumhoz. — Külön foglalkozott a felségelőterjesztés az aláírások módjának egy részletkérdésével. A korábbi gyakorlat szerint a kiadmányokon a referens neve szerepelt. Ez azután személyes gyfílölségek stb. tömegére adott okot, hisz a félnek tudomására jutott: ki volt ügyintézője. Ezen a gyakorlaton királyi rendelkezés nélkül nem volt mód változtatni. A Kancellária azt javasolta, hogy (más udvari hatóságok módján) a titkárok készítsék el az elintézés fogalmazványát. Ezt azután a referensek revideálják, s azután a kancellár hagyja jóvá. A tisztázatot a referens helyett a titkár szignálja (üresedés, betegség stb. esetén egy másik tanácsos vagy egy fogalmazó). Mária Terézia keltezetlen döntése részben a Kancellária álláspontját tette magáévá. Jóváhagyta a rescriptummal, ill. decretummal intézendő ügyek közt vont határt; a decretumokat illetően úgy intézkedett, hogy ezeket a kancellár és egy tanácsos írja alá (az utóbbiak hetenként váltakozva); az így ellátott ügyekről heti jegyzéket kellett felterjeszteni a királynőhöz. Ügyeknek magánlevélben való intézését különös ok és saját előzetes tudomása nélkül nem engedélyezte; az irat ez esetben is lajstromozandó volt (még ha a benne foglalt ügy titkos is lett volna). Ez a régi gyakorlat megszűntét jelentette (amelynél ti. a Kancellária még kissé az 1690-es évek módján levelezett a Guberniummal), s egyben némileg a későbbi elnöki ügyintézés első jelének tartható.

34 1765-1773 Az 1765-i esztendő külsőleg csak személyi változást jelentett az Erdélyi Udvari Kancellária életében. Az év végére esik Bethlen Gábor kancellár lemondása; Erdély leghatalmasabb birtokos ura (pár éve szerezte meg a fisco-Apafiana uradalmakat, hogy aztán egy részükről rövidesen le is mondjon), az első igazi erdélyi udvari ember (1765-ben még elkísérte a gyászával Tirolba visszavonuló királynőt Innsbruckba)

35 láthatólag a Bruckenthal Sámuellel vívott személyi harcban maradt alul, hogy aztán fényt igen, de hatalmat nem jelentő udvari méltóságok birtokosaként s diplomataként élje le élete hátralevő néhány esztendejét. Helye „egyelőre" betöltetlen maradt; azokat a kiadmányokat, amelyeken szükséges volt a kancellár aláírása, Breuner, a legfőbb bíróság alelnöke írta alá (a személyi változásról a Guberniumot az 1765. december 6-i rescriptum értesítette).

36 A változás azonban lényegesen több volt, mint személyi. Az erdélyi közigazgatási és bíráskodási ügyek legfelsőbb eldöntése és intézése (mint már több ízben említettük) amúgy is különböző bizottságok, ill. a Deputation, a Ministerialkonferenz, a Staatsrat kezében volt; de a Kancellária időnként (gondoljuk az 1751-i reformra) mégiscsak több önállóságot nyert; s ami mégsem egyszerűen formai