Trócsányi Zsolt: Erdélyi kormányhatósági levéltárak (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 5. Budapest, 1973)

MÁSODIK RÉSZ Erdélyi Országos Kormányhatósági Levéltárak (F szekció)

napirendre volt veendő. A fontosabb ügyeket és irataikat az elnök köziratra tétette át (az országgyűlés dictaturájára); itt az országgyűlés minden résztvevője megismerkedhetett az üggyel, és kellőleg felkészülhetett a vitára. A tárgyalásra való felvételben az 1791 :XI. tc. értelmében a következő sorrendet kellett tartani: 1. a királyi előterjesztések, s ezekkel együtt a rendeknek hozzájuk kapcsolódó netaláni sérelmei, 2. az egész országot, 3. a natiók valamelyikét, 4. egyes vármegyéket, székeket, vidékeket és communitasokat, 5. végül a magánszemélyeket illető sérelmek és követelések, ha ti. ezek az országgyűlésre tartoznak, s nem intézhetők el a kormány- vagy törvényhatóságok útján. Ha azonban az országgyűlés során királyi rescriptum érkezett, vagy a királyi biztos írt át az országgyűlésnek, ezeket soron kívül iktatták a tárgyalás menetébe. Az országgyűlés elé tartozó peres ügyeket a gyűlés külön judicialis üléseken vette tárgyalás alá. Az ügy napirendre kerültekor először a kérdés mibenlétét (status quaestionis) határozták meg. Ezután kezdődött el a vita. Mindenkit megilletett a hozzászólás joga, egy kérdésben több ízben is. A felszólalások a jelentkezések sorrendjében történtek. A vita irányítása az elnök kezében volt, neki kellett biztosítani a szónok számára a feltételeket beszéde elmondásához: megakadályozni a közbeszólásokat, a beszélő másképpen való zavarását vagy éppen a lármázást. Arra is figyelnie kellett, hogy a felszólaló el ne kalandozzék tárgyától, s mértéket tartson az ellenfeleivel való vitában. Legfontosabb feladata azonban a vita összefogása volt: ügyelnie kellett arra, hogy a beszédek ne ugyanazt ismételgessék vég nélkül. (Ez a kötelezettség módot adott az elnöknek arra is, hogy korlátozásokkal éljen ellenzéki szónoklatokkal szemben.) Az ő feladata volt a vita összefoglalása és bezárása is. Ez — a vita irányításával együtt — jelentős szerepet juttatott neki egy-egy ügy eldöntésében. Az ügyes politikus országgyűlési elnök igen komoly súllyal bírt. Nem ok nélkül írja Pálffy János emlékezéseiben Kemény Ferencről: „Az országgyűléseken nem csekély elővigyázat ós erőmegfeszítésre volt szüksége az ellenzéknek, hogy vele mint elnökkel, ki az egész kormánypártnál több ésszel bírt, megküzdhessen." (Pálffy János: Magyarországi és erdélyi urak. Kolozsvár é. n. II. köt. 61. o.) Az elnök összefoglalója után került sor a szavazásra. Előbb a regalisták adták le szavazataikat (közéjük értve a Guberniumot, a királyi táblát és a törvényhatóságok főtisztjeit is), majd a követek. A szavazás egyénenként történt, s a szótöbbség döntött. A kisebbség véleményét azonban (amely a leggyakrabban a különvélemény vagy óvás formáját vette fel) kérésére csatolni kellett a határozathoz. A határozat értelmében készítendő kiadványokat a tollvivő ítélőmester fogalmazta meg, s az együttes ülés hagyta jóvá az elkészült szöveget. A tisztázatot a három natio pecsétjével látták el. (A magyar natióét Alsó-Fehér megye főispánja, a székelyét Udvarhelyszék — a székely anyaszék — főkirálybírája, a szászét a consul provinciális őrizte.) A diéta lehetőleg egyhuzamban, nagyobb megszakítások nélkül tartotta üléseit. Egyes esetekben azonban a napirendre került ügy fontossága megkövetelte, hogy a résztvevők alaposabban áttanulmányozhassák a kérdést, ha követek voltak, küldőiktől pótlólagos utasítást kérjenek stb. (mint az úrbéri törvényt létrehozó 1846—1847-i országgyűlésen történt). Ha az országgyűlés napirendje kimerült, vagy az udvar valamely oknál fogva jónak látta végét vetni a tárgyalások-