Trócsányi Zsolt: Erdélyi kormányhatósági levéltárak (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 5. Budapest, 1973)

Bevezetés

Az 1849-i erdélyi magyar kormányzat Az Országos Honvédelmi Bizottmány levonta a tanulságokat az erdélyi kormányhatóságok viselkedéséből; Vay Miklóséból is. Erdélybe teljhatalmú országos biztost küldött. Az egymást váltó országos biztosok aztán — erejükhöz képest — érvényt is szereztek a kormány politikájának; az első kettő — Beöthy Ödön és főleg Osányi László — a szabadságharc vezetői „második vonalának'* legtiszteletreméltóbb alakjai közé tartozik. Az országos biztosok kezébe futottak össze az igazgatás szálai, de hamarosan létrejöttek azok az ideiglenes szervek is, amelyek az átmenetet kellett volna hogy képezzék Erdélynek a magyar igazgatási hálózatba való teljes bevonása felé: az erdélyi fellebbviteli törvényszék és Debreczeni Márton biztossága (alsóbb pénzügyigazgatási szerveivel); kormánybiztosságok épültek ki egy vagy több törvényhatóságra kiterjedő hatáskörrel; feléledt a törvényhatóságok működése. (Az országos biztosság és a kormánybiztosságok léte természetesen nem jelentette azt, hogy a törvényhatóságok ne fordulhattak volna közvetlenül a minisztériumhoz.) Ez a szervezet intézte Erdély ügyeit — néhány nappal túlélve a magyar kormányt, míg az ellenséges seregek el nem érték Kolozsvárt. 1849-1867 Amikor 1849 nyarán a császári és cári seregek túlereje elől Bem kiszorult Erdélyből, a győztes reakciót teljes igazgatási tabula rasa várta. Az 1848 előtti kormányhatóságokat az Országos Honvédelmi Bizottmány feloszlatta (a Guberniumot ráadásul még a császár is), és a forradalmi hatóságok működése természetesen megszűnt. A katonai és polgári kormányzóság, amely a császári és cári seregek erdélyi térhódításával egyidejűleg kezdte meg működését, kezdetben a kormányzat valamennyi ágát kezében tartotta: a közigazgatás mellett a bíráskodást is; ellenőrzést gyakorolt a szintén még 1849 nyarán újra felállított kincstartóság felett, s — amire pedig 1691 óta nem volt példa — országos fokon intézte a katonai ügyeket is. Ez az igazgatás egészét felölelő szerv azonban — akárcsak 1691 után — fokról fokra adta át hatáskörét más kormányszerveknek. A Thesaurariatus felett gyakorolt ellenőrző tevékenysége már 1849 végére viszonylag jelentéktelenné zsugorodott össze. Másrészt azonban — ideiglenesen már 1849 októberétől, Ferro miniszteri biztos kiküldetésétől, véglegesen a kolozsvári bánya-, erdő- és sóigazgatóság felállításától (az 1852. május 6-i császári elhatározás következtében hozták létre) — hatáskörébe került a bányaigazgatás (érc- és sóbányáké egyaránt). A bíráskodás elkülönülése a kormányzóság hatásköréből lényegében 1850. július 4-ével kezdődött, az új erdélyi bírósági szervezet felépítésének alapelveit jóváhagyó császári elhatározással. 1850. október 18-ával megkezdte működését az erdélyi főtörvényszéki bizottság, s a kormányzóság bíráskodási hatásköre ezzel gyakorlatilag megszűnt. (A közigazgatás és bíráskodás végleges szétválására csak 1854-ben került sor.) Az 1849 nyarán újra működni kezdett országos főbiztosság lassú elhalása során az adóigazgatás is kivált a Militär- und Civilgouvernement feladatai közül. Ami már most a kormányzóság feladatkörének szabályozását illeti, erre normatív rendeletek hosszú sora szolgált. Ismertetésükkel eléggé részletesen fogunk foglalkozni az abszolutizmuskori erdélyi országos közigazgatási levéltárak leltárainak