Trócsányi Zsolt: Erdélyi kormányhatósági levéltárak (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 5. Budapest, 1973)

Bevezetés

naság tartása és húzás-vonásai, az erődítési munkák, az erdélyi kereskedelem korlátozásai, a kikényszerített vallási unió — mindez elég okot szolgáltathatott 1703 nyarának-őszének vulkánkitörésére. S ez a rendszer nem volt ellenállóképes. Az erdélyi rendek kormányzata (a közigazgatás és bíráskodás az ő kezükben volt) nívótlanabb volt, mint I. Apafi Mihályé. Képtelenek voltak kormányozni, s kormányzatukat nem támogatta senki. Még az erdélyi birtokos nemesség is fel-felszisszent, mikor a Habsburgok gyapjúnyíró ollója néha a húsba vágott — a többi osztály és réteg közt pedig még kevésbé leltek támaszra. A császári katonai és kincstári igazgatás sem számíthatott egyébre, mint saját katonai erejére. Az erdélyi Habsburg-kormányzat összeroppant. Szeben bástyafalai mögött bújt meg a szabadságharc alatt. Közben sorban haltak el a Gubernium tanácsosai — ki hóhérbárd alatt (mint Johannes Sachs von Harteneck szász comes), ki természetes halállal; Bethlen Miklós 1704 nyara óta börtönben várta a császár döntését. Mikor 1708-ban Bánffy György is meghalt, a Guberniumnak egy magyar és két szász tanácsosa maradt. A thesaurariusi tisztet Apor leköszönése után ténylegesen nem töltötték be; a volt kincstartó az ország generálisának tisztét vette át. 1704-ben halt meg, s ez az utóbbi tisztség is üresen maradt, A Cameratica Commissio — Szeben falai közé szorult az is — megmaradt. 1704 és 1708 közt ezek a kormány hatóságok csak nagyritkán merészkedtek ki Szebenból, vagy próbáltak hatalmat gyakorolni az ország felett: azokban a nem túl hosszú időszakokban, amikor az ország a császári seregek kezében volt. A Gubernium (ez az egész időszakra érvényes) lényegében két dologgal foglalkozott: továbbította a törvényhatóságokhoz a főhadiparancsnok rendeleteit (ha módjában állt), és hosszú tájékoztatókban számolt be az Erdélyi Udvari Kancelláriának s rajta keresztül a felsőbb udvari hatóságoknak Erdély állapotáról (benne, kíméletlenül, a német katonaság viselt dolgairól). Rákóczi Erdélyből való végleges kivonulása (1709 eleje) után azonban újra ezek a kormányszervek léptek működésbe. A Guberniumot nem azonnal állították helyre; előbb egy Deputatio lépett örökébe (amely Gubernium et Deputatio-nak is nevezte magát), s csak Szatmár után jött újra létre a korábbi kormányzótanács. A Cameratica Commissio kamarai igazgatósággá alakult át. 1714-1746 A Gubernium újjászervezése után két évtizeden át nem látható lényeges változás az erdélyi közigazgatás és bíráskodás területén. Lassú érdeklődés, szilárdulás folyik. A hatóságok munkája rendszeresebbé válik. Nagy eseménynek számított az, hogy Wesselényi István guberniumi elnök halála (1732) után Haller János gubernátor beiktatásáig (1734) Wallis főhadiparancsnok mint director kezébe került ennek a két igazgatási ágnak az irányítása is. A másik, a Gubernium fennállásának egész időszakára kiható esemény a római katolikus püspökség visszaállítása és a püspök guberniumi első tanácsossága volt. Az udvar korábban meglehetősen csínján bánt az erdélyi rendek vallási érzékenységével; a rendek nagy többsége protestáns volt — s református és unitárius urak meg evangélikus szász polgárok sem voltak ellenzékibbek a katolikusoknál. Bánffy György gubernátor református volt, s a katolikus Apor Istvánnal a kincstárnak éppúgy (tán még jobban) meggyűlt a baja, mihelyst a kincstári jövedelmek dolga napirendre került. A lassú rekatolizáció azonban folyt — ha ez soha nem öltött is olyan méreteket, mint