Felhő Ibolya: A helytartótanácsi levéltár (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 3. Budapest, 1961)

ELSŐ RÉSZ A magyar királyi helytartótanács (consilium regium locumtenentiale Hungaricum) iratai

vagy szertartásokon való részvételre kényszeríteni, vagy ha részt nem vesznek, megbírságolni; sem a céhszabályok, sem más határozatok nem érvényesek ebben a tekintetben. A rendelet gyakorlati megvalósítása természetesen nem ment könnyen, beleütközött a kiváltságos helyzetet élvező katolicizmus ellenállásába, a püspökök és több megye tiltakozott ellene. II. József energiája azonban legyőzte az akadályokat, személyes intézkedéseivel, sürgetéseivel, ismételt erélyes felszólításaival munkára szorítva a lassú, sokszor szándékosan késedelmeskedő és kifogásokat kereső hatóságokat — a kancelláriát, helytartótanácsot, megyéket — keresztülvitte azt, hogy a protestánsok valóban elnyerjék a rendeletben biztosított jogokat. Uralkodásának második felében még újabb engedményekkel javította a protestáns egyházak helyzetét. Megengedte a magángyakorlatos helyeken az énekes temetést (1785), a haranghasználatot (1786), majd a magyar kancellária kezdeményezésére a toronyépítést (1786) és a helytartótanács javaslatára az utcára nyíló templomajtót is (1788). A nyilvános és a magánvallásgyakorlat között most már csak annyi különbség maradt, hogy a magánvallásgyakorlatú helyek protestánsai kötelesek voltak továbbra is stólát fizetni a katolikus papnak, míg a nyilvános gyakorlatú helyeken csak saját lelkészük eltartásáról kellett gondoskodniuk. A stólafizetési kötelezettség fenntartásához II. József mindvégig szilárdan ragaszkodott, részben anyagi okokból, részben azért, hogy a katolikus vallás uralkodó jellegét ezzel kifejezésre juttassa; viszont a katolikus papság jogtalan anyagi követeléseivel szemben védelmet nyújtott a protestánsoknak. A filiák (fiókegyházak) számára is biztosította mindazokat a jogokat, amelyek a magángyakorlatos helyeket megillették, tehát minden lelkészi tevékenység — prédikálás, keresztelés, temetés stb. — szabad végzését, sőt imaház építését is megengedte. Igen fontosak voltak a protestánsok számára II. Józsefnek az „aposztázia" (a katolikus vallásról protestáns vallásra való áttérés) kérdésében hozott határozatai. A helytartótanács még 1782-ben is a Mária Terézia-kori rendeletek értelmében járt el, amelyek szerint az áttérők ellen fiskális pört kellett indítani. II. József azonban 1782 őszén Magyarországra is kiterjesztette azt az 1782 januárjában Erdélyre vonatkozóan kiadott rendeletét, amely szerint az áttérők nem foghatók perbe, nem illethetők sem bot-, sem börtön- vagy közmunkabüntetéssel, csupán 6 heti katolikus vallásoktatásban kell részesülniük az áttérés előtt. A katolikus hit elhagyására csábító személyekre (a „seductor"okra) azonban továbbra is büntetés vár. A türelmi rendelet s az azt követő intézkedések a protestánsok számára új korszak kezdetét jelentették, olyan korszakét, amelyben az állam már nem használta fel hatalmi eszközeit a katolikus vallás korlátlan uralmának biztosítására. II. József a türelmi rendeletet utolsó intézkedésében nem vonta vissza s amikor utóda, II. Lipót alatt az 1790—91-i országgyűlésen hosszú és ingerült viták után törvényt hoztak a vallás ügyében, ez a törvény lényegében a II. József által kezdeményezett valláspolitikai rendszer fennmaradását, sőt egyes pontokon továbbfejlesztését jelentette. Az 1790:26. tc. szerint ugyanis a főuraknak, nemeseknek, a városok és mezővárosok, falvak népének szabad a templomok, tornyok, harangok, temetők, iskolák használata, az uralkodó hivatalnokai és a földesurak nem hábor -