Felhő Ibolya: A helytartótanácsi levéltár (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 3. Budapest, 1961)

ELSŐ RÉSZ A magyar királyi helytartótanács (consilium regium locumtenentiale Hungaricum) iratai

gatják ebben őket. A nyilvános és a magángyakorlat közti különbség megszűnik, a protestánsoknak szabadságukban áll bármely helyen (tehát a gyakorlatos helyeken, a fiókegyházakban vagy másutt) templomot — toronynyal —, lelkészlakot és iskolát építeni vagy helyreállítani. Csupán annyi megkötöttség van, hogy a megye előzetesen megvizsgáltatja, van-e elég lakos a szükséges költségek viselésére. Miután a megye erről bizonyítványt adott, a földesúr köteles a templom, lelkészlak és iskola számára telket kihasítani. A katolikusok és protestánsok egyaránt fel vannak mentve a másik vallás szükségleteihez pénzzel, robottal való hozzájárulás alól. A protestánsok stólafizetési kötelezettsége megszűnik; a katolikus papság kártalanítására sem az adózó nép, sem a kincstár nem fog újabb terheket vállalni. A protestánsok vallási tekintetben csak egyházaik felelőségétől függenek. Konzisztóriumokat tarthatnak; zsinatokat is hívhatnak össze úgy, hogy az uralkodó előzetesen meghatározza a zsinatokon résztvevők számát és az ott tárgyalandó ügyeket s a zsinatra megbízottat küld felügyelet végett. Az így alkotott kánonjaik és szabályaik csak a király jóváhagyásával érvényesek. A protestáns alapítványok és a könyöradományok nem vehetők el a protestánsoktól, csak főfelügyeletet gyakorol a király az alapítványok felett. A közhivatalok a vallásra való tekintet nélkül fognak betöltetni; a protestánsoknak nem kell dekretális esküt tenniük. A protestánsok nem kötelezhetők a katolikus szertartásokon való részvételre, a céhtagok sem. A protestánsok a katolikusok ünnepeit a nyilvánosság előtt tartoznak megtartani, magánkörben azonban zajos munkákon kívül bármit végezhetnek. A földesuraknak és családfőknek tilos akár katolikus, akár protestáns jobbágyaikat és cselédeiket ünnepeik és szertartásaik megtartásában akadályozni. A protestáns lelkészek a protestáns betegeket és foglyokat mindenütt meglátogathatják s az utóbbiakat a kivégzés helyére is elkísérhetik. A protestánsok házassági ügyeiben saját egyházi székeik fognak bíráskodni, amint ezeknek szervezése és alap.elveik megállapítása királyi jóváhagyással végbement; addig pedig a világi bíróságok — megyei törvényszékek, városi tanácsok — intézik ezeket az ügyeket. A harmad- és negyedfokú házassági akadály alóli felmentéseket a protestánsok nem kötelesek a királytól kérni. A katolikus egyház számára már csak a vegyes házasságok és az áttérés ügyében biztosít előnyöket a törvény. Kimondja, hogy a vegyes házasságok mindig katolikus pap előtt kötendők. A belőlük származó gyermekek, ha az apa katolikus, mind az ő vallását követik; ha az anya katolikus, csak a fiúk követik apjuk vallását. A vegyes házasságból eredő perek a katolikus szentszékek elé tartoznak. A katolikus vallásról más vallásra való áttérés eseteit a király tudomására kell hozni s szigorú büntetés terhe alatt tilos valamely katolikust a protestáns vallás felvételére csábítani. (Dalmát-, Horvát- és Szlavónországra a protestánsoknak ezek a jogai nem terjednek ki; ott a protestánsok sem hivatalviselésre, sem birtoklásra nincsenek jogosítva, csupán ottlakásuk van engedélyezve.) Ez a törvény lényegében lezárja a vallási küzdelmeket s megszabja a protestánsok vallásügyét egészen a rendi korszak végéig. Az 1832/36-i országgyűlésen ugyan sor került újabb tárgyalásra a vallás ügyében; heves és hosszadalmas viták folytak a protestánsok számára sérelmes pontok: a vegyes házasságból származó gyermekek vallása, a vegyes házasságoknál katolikus részről követelt reverzálisok és az áttérést megelőző hatheti oktatás ügyében, de a