Felhő Ibolya: A helytartótanácsi levéltár (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 3. Budapest, 1961)

ELSŐ RÉSZ A magyar királyi helytartótanács (consilium regium locumtenentiale Hungaricum) iratai

a katonai mérések alkalmával történt kártételek, a rendek által az országgyűlésen beterjesztett katonai, biztossági tárgyú sérelmek.) A helytartótanácsnak figyelemmel kellett kísérnie katonai fontossága miatt a salétrom- és lőporkészítést és kereskedést. A salétromfőzők elleni panaszokat megvizsgáltatta. (A salétromot ugyanis a házak környékén, istállókban ásták, s így gyakran került sor súrlódásra a salétromkészítők és a lakosság között.) A salétrom- és lőporkereskedéssel foglalkozókról kimutatást kért be a törvényhatóságoktól, a salétrom- és lőporkészítés, Ül. kereskedés engedélyezése iránt beérkező kéréseket továbbította a főhadparancsnokságnak. A helytartótanács gondoskodott róla, hogy a törvényhatóságok közöljék a katonasággal az élelmiszerek és termények piaci árát. Elvétve a megyék számára a katonai raktárakból történő terményelőlegezéssel kapcsolatos ügyek is a biztossági ügyosztály elé kerültek, pl. utasította a megyét az előleg megfizetésére. A helytartótanácsnak tettek jelentést a megyék az újoncok — és amikor erre szükség volt: a béresek (boarii, Ochsenknechte), szállítószolgák (famuli clitellarii, Packknechte) — állításának előrehaladásáról, emeltek panaszt a katonai asszentáló bizottság ellen, amely túlságosan válogatott az elébe állított legények közt. Tőle kértek intézkedést az újoncok és a toborzók (conductores) ellátásával, elszállásolásával kapcsolatos problémákban, nehézségekben s kérték az újoncoknak adott foglalópénz (manuális pecunia, Handgeld), valamint egyéb újoncozási költségek (pl. az újoncállításban résztvevő megyei tisztviselők napidíja) megtérítését. A helytartótanács közölte az érdekelt megyékkel, hogy a főhadparancsnokság hol állít fel hadfogadóságot (collectaculum). Felszólította a megyéket, hogy a helytelenül állított — más megyébe való, vagy külföldi — újoncok helyett másokat állítsanak. Ilyen esetben az illető megye kérte a foglalópénz visszafizetését, az a megye pedig, amelyből az újonc származott, kérte, hogy az ő kvótájába számítsák be az újoncot. A helytartótanács közreműködésével folyt le a szökevények (desertores) elleni eljárás. A főhadparancsnokság által megküldött szökevényjegyzékeket, illetve az egyes szökevények személyleírását a helytartótanács körlevélben közölte a megyékkel s ezek aztán jelentést tettek arról, hogy sikerült-e elfogni a szökevényt, és kérték a szökevény kézrekerítőjének járó fogbér (taglia) kifizetését. (Béke idején egyszerűbb esetekben, ha nem volt szükséges a szökevény köröztetése az egész országban, az 1802-i utasítás értelmében a helytartótanács közbejötte nélkül, egymás közt intézték el a csapatok és a törvényhatóságok az ilyen ügyeket.) A fogbért azután a helytartótanács a szökevény vagyonából beszedette a megyével, amennyiben volt vagyona a szökevénynek. (Hasonlóképpen utasította a megyéket a főhadparancsnokság kérésére, hogy a katonák vagyonából térítsék meg az általuk szándékosan tönkretett vagy elidegenített ruha, fegyver, ló stb. értékét.) A szökések ügyével való foglalkozás az ügyosztály munkájának egyik jelentős része volt. II. József uralkodása alatt a szökevénypártolók (fautores) és öncsonkítók (mutilatores) ügyével is foglalkozott az ügyosztály. Az ilyenek ellen indított fiskális perekben hozott ítéletet a megyéknek fel kellett küldeniük a helytartótanácshoz s az jóváhagyta vagy megváltoztatta az ítéletet.