Felhő Ibolya: A helytartótanácsi levéltár (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 3. Budapest, 1961)

BEVEZETÉS

ban, hivatkozva a rendek korábbi kérésere és az erre adott uralkodói ígéretre, ragaszkodott felállításához. 1723 október elején még arra is felszólította a rendeket, hogy dolgozzák ki részletesen a tanács hatáskörét. Az országgyűlés azonban nem tett eleget a király kérésének és ezzel akaratlanul is elősegítette, hogy az udvar a tanács pontos utasítását a maga céljainak megfelelően állíttassa össze. A rendeknek ez a mulasztása különösen azért tekinthető komoly hibának, mert a tanács felállításáról szóló törvénycikkek igen röviden és hiányosan foglalták össze szervezetét és működését. A 97. t. c. 1. §-a kimondotta, hogy a tanácsosok helyeinek megüresedésekor a tanács ne csak a folyamodók kérvényeit terjessze fel véleményével az uralkodó elé, hanem olyanokat is javasolhat kinevezésre, akik nem pályáztak, de legalkalmasabbak a tisztségre. A 2. §. szerint a király számfeletti tanácsosokat is kinevezhet, akik kötelesek a rendes tanácsosok mintájára az esküt letenni, de szavazati jogot és fizetést nem élvezhetnek. A királyi jövedelmekből fizetett tanács székhelyét, mihelyt lehet, Pozsonyból az ország középpontjába fogják áttenni (3. §.). A tanácsosok csak törvényes okok alapján és az elnök engedélyével távozhatnak el úgy, hogy tizenkettő mindig az elnök mellett maradjon (4. §.). A nádor törvényes távollétében az országbíró elnököl a tanács ülésein (5. §.). A 98. t. c. a tanács többi tisztviselőjéről és a kiadott iratok kiállításáról intézkedett. Kimondotta, hogy a tanácsosok közül kikerülő irodaigazgatót és a titkárokat az uralkodó nevezi ki. A lajstromozót, számvevőt és egyéb alsóbb hivatalnokokat viszont a tanács alkalmazza, szótöbbségi döntés alapján (1. §.). A kiadott iratokat az elnök, az irodaigazgató és egy titkár írja alá (2. §.). A tanács az uralkodó pecsétjét használja, azaz az ország címerét körülfogó kétfejű sassal, mint ez ~— mondja az indoklás — a többi országban és örökös tartományban is minden időben szokásban volt. Az országos biztosság (commissariatus provinciális) felállításáról a 100. t. c. intézkedett. A biztosság igazgatóját a király a helytartótanács főúri tanácsosai közül, a négy kerület élére állított biztosokat pedig a nemesség soraiból nevezte ki. A helytartótanácsnak az uralkodóhoz és a többi tartomány kormányszékeihez való viszonyát a 101. t. c. szabályozta. Világosan leszögezte, hogy a tanács „nem függ semmi udvari kormányszéktől, hanem (mint királyi tanács)" csupán az uralkodótól, aki elé levél (litterae) formájában terjeszti jelentéseit. A király saját határozatát (resolutio) pedig az ügyek jelentőségéhez képest leirat (rescriptum) vagy rendelet (decretum) alakjában közli a tanáccsal (2. §.). A király bővebb felvilágosítás kérésére a tanácsosokat magához rendelheti (3. §.). Ami pedig a szomszéd országokkal és tartományokkal való érintkezést illeti — mondja a törvény 4. §-a —, mivel az azokban működő kormányzóságok és kormányhatóságok (gubernia et regimina) sem leveleznek egymással közügyekben, hanem csak a király elé terjesztenek jelentéseket, a helytartótanács is ehhez tartsa magát. A 102. t. c. a helytartótanács hatáskörét és működését szabályozta nagy általánosságban. Kimondotta, hogy az ország tételes törvényei ellen semmit se határozzon, s az országgyűlési végzéseket azokkal, akiket illet, foganatosíttassa, továbbá, hogy azt, amit a tanácsban szótöbbséggel elhatároztak, azon kívül senki sem változtathatja meg. 2 A helytartótanácsi levéltár 17