Felhő Ibolya: A helytartótanácsi levéltár (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 3. Budapest, 1961)

BEVEZETÉS

E törvények szűkszavúsága különösen szembeötlő a bizottság részletesebb javaslatának az ismerete után. Csak az országgyűlés történetének részletekbe menő feltárása fogja eldönteni, hogy a rendek miért elégedtek meg e rövid artikulusok becikkelyezésével. Annyi bizonyosnak tekinthető, hogy a központi hatalom és a rendek közti ellentétnek nagy szerepe volt abban, hogy a törvény csak nagy általánosságba írta elő a helytartótanács hatáskörét. A rendek a tanács felállítását illetően nem tettek nagyobb engedményt eredeti elgondolásaikhoz képest, de a lakonikus rövidséggel megadták a lehetőséget arra, hogy az uralkodó a központosítás érdekeinek megfelelően magyarázhassa a törvényt, melybe még egymásnak ellentmondó cikkelyek is kerültek. A 101. t. c. ugyanis arról beszél, hogy a helytartótanács egyetlen udvari hatóságtól sem függ, hanem közvetlenül az uralkodótól. Ugyanezen törvénycikk 4. paragrafusa viszont már az örökös tartományok kormányszerveihez hasonlítja a helytartótanácsot, melyek mint másodfokú hatóságok az osztrák udvari kancelláriától kapták a rendelkezéseket. A valóságban a helytartótanács is az örökös tartományok kormányszerveihez hasonló', másodfokú országos hatóság lett, a magyar kancelláriától kapta — az uralkodó nevében — a rendelkezéseket. A magyar udvari kancellária nem a király szája és kalamusa, azaz expediáló hivatal volt, ahogy a királyi biztosok mondották a rendeknek az országgyűlésen, hanem olyan központi hatóság, ahol érdemileg bírálták felül a helytartótanácstól az uralkodóhoz küldött jelentéseket. Ezenkívül a lényegesebb ügyek még az uralkodó bizalmas tanácsadói, illetve udvari tanácskozások elé kerültek, s a magyar kancellária által a király nevében kiadott határozatok is itt születtek meg. A tanácsnak tehát önálló intézkedési joga alig volt. A tanács összetétele A törvény nem tisztázta a tanács tagjai összetételének arányát sem, csupán azt írta elő, hogy a tanácsosoknak a főpapok, mágnások és nemesek rendéből kell kikerülni. Mannagettának egyik 1722. júniusi jelentése arra utal, hogy ez a kérdés is felvetődött az országgyűlés tárgyalásain. Arról írt Sinzendorf udvari kancellárnak, hogy az alsóházban nagy népszerűsége van, mert megakadályozta a nemességnek a helytartótanácsból a főrendek által tervezett kizárását. Mivel az országgyűlés e kérdésben nem hozott döntést, megadta az uralkodónak a lehetőséget arra, hogy mindenkor az udvar érdekeinek megfelelően alakítsa a tanács összetételét. 1724-ben a 22 tanácsos közül 4 a főpapság, 10 a főrendek, 8 pedig a köznemesség soraiból került ki. A tanács összetételének számszerű vizsgálata első pillanatra azt a látszatot kelti, hogy ezzel az uralkodó a főrendek akaratának az érvényesítését igyekezett biztosítani a tanácsban, mivel az üléseken a határozatokat szótöbbséggel hozták. Valójában ekkor ez az összetétel bizonyult legkedvezőbbnek az udvari érdekek szolgálatára. A köznemesség egyrészt még bizonyos mértékig ragaszkodott a függetlenség eszméjéhez, másrészt műveltsége alacsony színvonalon állt, így kevés olyan akadt köztük, aki alkalmas lett volna a helytartótanácsosi tisztségre és az ezzel járó feladatok elvégzésére.