Felhő Ibolya: A helytartótanácsi levéltár (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 3. Budapest, 1961)

ELSŐ RÉSZ A magyar királyi helytartótanács (consilium regium locumtenentiale Hungaricum) iratai

Az ország közellátásának a biztosítása érdekében a helytartótanács rendszeresen tájékozódott az ország különböző vidékeinek a terméséről. Ezért a törvényhatóságoknak évről évre táblázatos kimutatást kellett felküldeniük a helytartótanácshoz arról, hogy milyen búza-, rozs-, kétszeres-, árpa-, zab-, köles-, tengeri-, széna- és sarjútermés volt. A táblázatban mindegyik terménynél feltüntették, hogy jó, közepes, vagy rossz volt-e az eredmény. Ezeket a jelentéseket a számvevőhivatalnak küldték át, ahol az országos összesítést elkészítették. A számvevőhivatal összesítő kimutatását a kancelláriához terjesztették fel. Ezenkívül jelentést kértek év közben a törvényhatóságoktól a várható termésekről is. E kimutatások alapján a helytartótanács áttekintő képet nyert az országról és inség esetén könnyebben intézkedhetett. 1787 előtt a megyei jelentéseket közvetlenül a számvevőségnek adták át. Rossz termésű években az ügyosztály jelentést kért a törvényhatóságoktól arról, hogy a lakosság ellátása mennyire van biztosítva. ínség esetén utasította a vármegyéket és városokat, hogy saját hatáskörükben hozzanak intézkedéseket a baj csökkentésére. Ha a törvényhatóságok ereje kevésnek bizonyult az ínség megszüntetésére, az ügyosztály a kamarával együttesen gondoskodott állami segélyek juttatásáról. Nagyobb arányú éhínség esetén a helytartótanács javaslatára az uralkodó az ínséges területekre királyi biztosokat küldött ki, akik helyszíni intézkedésekkel igyekeztek a lakosság ellátását biztosítani. így küldték ki például 1786-ban Bereg, Máramaros és Ung vármegyékbe Splényi József helytartótanácsost, 1846-ban Pestre Szentiványi Vincét, 1847-ben pedig az északi vármegyékbe Ambró Antalt királyi biztosként. 1787-ben az éhínség megszüntetésére külön ügyosztályt („departamentum penuriae panis") állítottak fel, mely 1789-ig működött. Az ügyosztály gondoskodott az állami gabonasegélyek és előlegek behajtásáról is. A rendőri osztályon tárgyalták a törvényhatóságoknak ínséges években a gabonaforgalom szabályozásával kapcsolatban a helytartótanácshoz intézett feliratait. A gabonakivitel megtiltását, vámmentes behozatal engedélyezését, kapásokból és gabonafélékből való égetett szesz készítésének megakadályozását kérték leggyakrabban a törvényhatóságok. A hasonló jellegű királyi rendeleteket az osztály közölte a törvényhatóságokkal. Az 1846-os ínség idején több vármegyében takarékmagtár felállítását határozták el. A magtárak alapszabályait az ügyosztályon vizsgálták felül és javaslatot tettek az uralkodónak a tervezet elfogadására, illetve módosítására vagy elutasítására. Az ország közellátásával szorosan összefüggött az árszabályozások kérdése. Mint ismeretes, az ár- és bérszabályozás a törvényhatóságok hatáskörébe tartozott. Ez azt eredményezte, hogy az egyes törvényhatóságok területén az árakban nagy eltérések voltak, ami az ország kereskedelmi életében is rendkívül károsan éreztette hatását. A helytartótanácsra az a feladat hárult, hogy a törvényhatóságok árszabályozási jogának a lényegesebb csorbítása nélkül egységes árakat teremtsen az országban. Ezért az árszabályozásokról jelentést kellett felküldeni a helytartótanácsnak. Az élelmiszer, termény és tűzifa árának a szabályozását az ügyosztály ellenőrizte. Az árszabályozások felülvizsgálatán kívül a helytartótanács jelentést kért a termények és élelmiszerek piaci középárairól. 1788-ig a felterjesztett kimutatásokat közvetlenül a számvevőségnek adták át. 1788-tól kezdve az ügyosztály kapta meg a jelentéseket