Felhő Ibolya: A helytartótanácsi levéltár (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 3. Budapest, 1961)

BEVEZETÉS

dott a bán előterjesztéséhez. Az elnevezésről folytatott vitában ismét a központi hatalom és a rendek között meglevő ellentétek kerültek felszínre. A rendek a nádori és helytartói méltóságot mindenáron igyekeztek összekapcsolni, az udvar viszont épp ezt igyekezett elkerülni. Az udvar egyrészt félt, hogy a két tisztség összekötése túlságosan megnöveli a nádor hatáskörét és tekintélyét, másrészt a jövőre nézve sem akarta lekötni magát ebben a kérdésben. Mivel mind Bécs, mind a rendek ragaszkodtak álláspontjukhoz, az országgyűlés egy időre félretette a systema tárgyalását és az igazságszolgáltatás reformjának az előkészítésére kiküldött bizottság javaslatát kezdték vitatni. Az országgyűlés a király ismételt sürgetése ellenére sem tért vissza a systema vitájára, hanem annak egyes pontjait a ,,gravamenek" között kezdték tárgyalni az udvar nem kis bosszúságára. Végül is 1723 májusában vitatták meg a bizottság munkálatát, illetve annak azon pontjait, melyek előzőleg a gravamenek között nem szerepeltek. E tárgyalások után ,,Postulata Statuum Systematica" címmel terjesztették az uralkodó elé követeléseiket. Ezekből alkották meg az országgyűlés 97—122. törvénycikkeit. A rendek ellenállásának eredményeként a helytartótanács nevébe ugyan nem került bele a „palatinale" kifejezés, de a tanács megszervezéséről szóló 97. t. c. szövege kimondotta, hogy az uralkodó „királyi helytartótanácsot állít föl a nádorispán elnöklete alatt, a királyi felségtől most és jövőre kinevezendő huszonkét tanácsossal, a főpapok, mágnások és nemesek rendéből az ország minden részéből." A törvény szavai azonban nem nyújtottak olyan biztosítékot, amit az uralkodó meg ne szeghetett volna, ha az erőviszonyok úgy alakultak. Egy évtized sem telt el a helytartótanács felállítása óta, amikor a törvény sorai már írott betűk maradtak. Pálffy Miklós nádor 1732-ben történt halála után a nádori méltóságot nem töltötték be, s a helytartóvá kinevezett Lotharingiai Ferenc herceg került a tanács elnöki székébe. 1740-ben a trónrakerülő Mária Teréziának a birodalmat veszélyeztető külső támadások ellen szüksége volt a magyar rendek támogatására, s jóindulatuk megnyerése érdekében Pálffy Jánost nádorrá választatják. 1740-től 1765-ig ismét nádori elnöklet mellett működött a helytartótanács. Az 1764—65. évi országgyűlésen az adózás kérdésében újból kiéleződött az ellentét az udvar és a rendek között. Bécsben az abszolutisztikus módszerekhez folyamodtak és Batthyány Lajos halála után betöltetlenül hagyták a nádori méltóságot. A helytartótanács élére Albert szász herceg (1765—1780) mint helytartó került. 1780-tól 1783-ig nem volt elnöke a tanácsnak, 1783-tól 1787-ig pedig gróf Niczky Kristóf tárnokmester, majd 1787-től 1790-ig gróf Zichy Károly viselte az elnöki tisztet. Az 1790-es országgyűlésen Sándor Lipót főherceget, II. Lipót fiát választották meg az ország nádorává, és így ő került a helytartótanács élére is. Ezzel eleget tettek a törvény szavainak és az udvar is elérte célját, hisz számára teljesen megbízható kezekbe került a nádori méltóság és a helytartótanács elnöksége. Ettől kezdve főherceg nádorok (Sándor Lipót 1790—1795, József főherceg 1795— 1847, István főherceg 1847—1848) álltak a helytartótanács élén. A tanács elnevezése körül lezajlott viták a rendek jelentős részét annyira elkedvetlenítették, hogy a systemát kidolgozó bizottság tagjaival ellentétben a tanács felállítását sem tartották feltétlenül szükségesnek. A király azon-