Felhő Ibolya: A helytartótanácsi levéltár (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 3. Budapest, 1961)
BEVEZETÉS
werk szerzőinek modern abszolutisztikus államigazgatási felfogást tükröző elgondolásai, mind az erre válaszként Eszterházy Pál nádor által készített, rendi felfogáson alapuló javaslat megmaradt puszta tervezetnek, bizonyságul arra, hogy a kormányzat megjavításának a szükségességét mindkét részről érezték. Hasonló sorsra jutott Pattachich Boldizsár kancelláriai tanácsos által a századfordulón készített proiectum is, bár feltehető, hogy szerzője a közeli megvalósulás reményében állította össze.* A helytartótanács felállításának előzményei A feladat megoldására a Rákóczi-szabadságharc bukása után kerülhetett sor. A nyolc esztendőn át tartó hadakozásból a bécsi udvarnak is le kellett vonni azt a tanulságot, hogy az I. Lipót-féle abszolutizmus durva kizsákmányolásával és nyílt erőszakával nem lehet kormányozni Magyarországot. E tanulság következményeként létrejött szatmári kompromisszum értelmében a magyar uralkodó osztály nemcsak birtokait, hanem bizonyos fokig hatalmi pozícióit is megtarthatta az ország igazgatásában. Mindez természetesen nem jelentette azt, hogy Bécsben lemondtak a korábbi abszolutisztikus törekvésekről, hanem csupán más módszerekkel igyekeztek megvalósítani azt a célt, melynek eléréséhez a nyílt erőszak nem bizonyult alkalmas eszköznek. A megváltozott módszerek részben eredményt hoztak, hisz az elkövetkező évtizedek folyamán az ország önállóságának a szatmári békében megmaradt ágaiból sokat lenyesegethettek, viszont a rendek előjogait sohasem tudták letörni. A szatmári békekötés után a központi kormányhatóság felállításának az igénye egyaránt fokozott erővel vetődött fel — más és más szándéktól vezérelve ugyan — Bécs és a magyar rendek részéről is. A közel két évszázados török pusztítás, majd a császári zsoldosok garázdálkodásai felemésztették az ország anyagi és kulturális erőit. Az ország népessége az 1715 és 1720. évi országos összeírás szerint 3—3,5 millió körül mozgott, illetve ennyire esett vissza a Hunyadi Mátyás korabeli 4 millióról. Ez a gyér népesség is egyenetlenül oszlott meg az ország különböző részein. A volt hódoltsági területeken még a nagyobb vármegyék lélekszáma is alig haladta meg a tízezret. Elvadult tájak, vadvizek, mocsarak, nádasok és egymástól mérföldekre fekvő falvak jellemezték a hódoltsági vidékeket. Az iparűzők száma rendkívül kicsi volt, a termelés alacsony technikai színvonalon tengődött. A mezőgazdaságban a föld bősége, a gyér népesség és az igásállatok hiánya miatt jelentős területen újjáéledtek a közös földhasználat középkori formái. A közlekedési akadályok a szárazföldi és vízi útvonalak elhanyagolt állapota vagy helyesebben nem léte miatt kedvezőtlenebb időjárás esetén szinte leküzdhetetlenek voltak. Ráadásul száz meg száz féle belső vám drágította a forgalmat, de a vámjövedelmeket élvező földesurak és városok — bár kötelességük lett volna — nem gondoskodtak az útvonalak karbantartásáról. Központi hatóság — mely a törvények megtartását ellenőrizte volna — nem lévén, mindenki csak a hasz* Pattachich Boldizsár javaslatára vonatkozóan bővebbet lásd Kónyi Máriának „Az 1715—-22. évi rendszeres bizottság javaslatai" c. tanulmányában. A Bécsi Magyar Történeti Intézet Évkönyve. Bp. 1932. 141—144. 1.
