Buzási János: A Magyar Országos Levéltár fondjainak és állagainak jegyzéke I. kötet I-III. osztály (Budapest, 1996)

Bevezetés

ben két különböző szintű levéltárban van: az államosítás előtti iratok központi levéltárban (Magyar Országos Levéltár), az államosítás utániak pedig területi (megyei, fővárosi) levéltárban. Tehát a különválás után az Új Magyar Központi Levéltár a Magyar Országos Levéltártól csak a kiemelt kategóriába sorolt vállalati iratanyagot vette át. A Népi Demokratikus Osztály önállósodásával a Magyar Országos Levéltár elvileg elvesztette nyitott, illetékesség okán gyarapodó jellegét, s lezárt, történeti levéltárrá vált. A valóságban persze az Országos Levéltár anyagában 1970 után is voltak nagyobb tömeget érintő — nem csupán belső — mozgások: még kint levő, államosítás előtti vállalati iratok beszállítása, iratátadások szaklevéltáraknak stb. Mindamellett a fond-, és állagjegyzék 1974-ben megjelent, az 1973. december 31-i állapotot tükröző kiadásához nem teljesen alaptalanul fűződött az a remény, hogy újabb kiadásra belátható időn belül nem lesz szükség, legalábbis az állomány változásai miatt nem. Egészen más volt a helyzet az iratanyagát tekintve dinamikusan változó Új Magyar Központi Levéltárral. Az intézmény önmaga megszervezését, tevékenységének bejáratását, a levéltári tektonika kialakítását elvégezvén, a hetvenes évek végére jutott el odáig, hogy a felhasználói közönség előtt fond- és állagjegyzékének kiadásával is bemutatkozzék. Az 1979. január 1-jei állapotot tükröző, 1981ben megjelent fond- és állagjegyzék azzal a nyilvánvaló szándékkal és számítással készült, hogy a jövőbeni változások újabb és újabb kiadásokat tesznek majd szükségessé. így is lett. Kilenc év alatt a levéltárban őrzött iratanyag terjedelme közel 10 000 folyóméterrel gyarapodott, de sejtezések, rendezések következtében egyéb változások is történtek. Mindezeket a változásokat, az 1987. december 31-i állapotnak megfelelően, a fond- és állagjegyzék 1988-ba megjelent új kiadása tükrözi. Ez a kiadás részben a növekvő érdeklődés, részben az alacsony példányszám miatt, hamar elfogyott, így az időközben beérkezett mintegy 2 000 folyóméternyi gyarapodás mellett főleg ez a körülmény tette indokolttá az újabb kiadást, amely 1990-ben jelent meg, és az 1989. december 31-i állapotot tükrözi. Az 1989-es évhez fűződik annak a folyamatnak a kezdete, amelyet rendszerváltásként emlegetnek, és amelynek várható eredménye az egész gazdasági-társadalmi-politikai rendszer gyökeres átalakulása a magántulajdon és a piacgazdaság alapján. Kezdettől nyilvánvaló volt, hogy ez az átalakulási folyamat nem marad majd hatás nélkül a levéltárügyre. A levéltári jog és praxis átalakulásában az első lépést az 1991. évi LXXXIII. törvény jelentette. Ez a törvény csak a legsürgősebbnek tekintett két dolog felől rendelkezett. Először is a törvény kimondta, hogy a központi állami szervek iratanyaga tekintetében — keletkezésének idejétől függetlenül — a Magyar Országos Levéltár illetékes. A megfogalmazásból féreérthetetlenül következett, hogy a Magyar Országos Levéltárat és az Új Magyar Központi Levéltárat újra kell egyesíteni, mégpedig a törvényben meghatározott 1992. július l-jével. A törvény másik rendelkezése szerint, mivel a Magyar Dolgozók Pártja és utóda, a Magyar Szocialista Munkáspárt a maguk idejében közvetlen kormányzati, közhatalmi funkciót is gyakoroltak, irataik — meghatározott kivételekkel — állami levéltári anyagnak minősülnek, és fölöttük a művelődési és közoktatási miniszter illetékes. A törvény e rendelkezésének végrehajtása során, még az egyesülést megelőzően, a Magyar Országos Levéltár őrizetbe kerültek a Magyar Dolgozók Pártja, illetve a Magyar Szocialista Munkáspárt központi, budapesti és Pest megyei szerveinek iratai. A törvény végrehajtása azt is jelentette, hogy háromféle, addig eltérő rendszerben nyilvántartott és kezelt levéltári anyag került „egy fedél alá", azt a látszatot keltve, mintha eltérő minőségeket kellene összeadni: a Magyar Országos Levéltár hozta a szekciós/törzsszámos rendszert, az Új Magyar Központi Levéltár a fondfőcsoportos rendszert, az MDP—MSZMP-iratok pedig a különböző szintű pártarchívumok számára annak idején központilag kialakított rendszert. A háromféle rendszer egységesítése kérdésében kibontakozott elméleti-módszertani vitákról és kísérletekről meg kellett állapítani, hogy ezek rövid távon nem hoznak megnyugtató eredményt. A viták során komoly súllyal esett latba az a tény, hogy az egyes rendszerek nyilvántartási egységei (fondok, állagok), az őket szimbolizáló azonosító jelek a tudományos kutatásban meggyökeresedtek, számtalan publikációban szerepelnek hivatkozásként, ezért bármelyikük megváltoztatása nagyon meggondolandó. Nem egészen