Dóka Klára: Levéltári ismeretek : Oktatási segédanyag a segédlevéltáros és a levéltári kezelőtanfolyamok hallgatói részére I. rész (Levéltári módszertani és oktatási füzetek 4. Budapest, 1998)

I. IRATTANI ISMERETEK

fénymásolat formájában megjelenő gondolat, illetve adatrögzítés is irat. A kialakult gyakorlat alapján a törvény nem kívánt foglalkozni az írás műveletének olyan termékeivel, mint a sírfelirat, a különböző személyek, események emlékét megörökítő táblák, amelyeket hallgatólagos közmegegyezés alapján általában nem tekintünk iratnak. Van azonban elvi alapja is annak, hogy ezeket kizárjuk az „irat" fogalomköréből. Azt az írásművet ugyanis, ami a legszélesebb nyilvánosságnak szól, tehát nincs címzettje, illetve ami a megjelentetés szándékával készül (könyv, folyóirat) általában nem tekintjük iratnak. Ebből következik, hogy iratnak csak az az írástermék minősül, amit meghatározott szervhez, személyhez, vagy meghatározott közösséghez (a magyar nemzethez, Pest város polgáraihoz) intéztek, amelynek határozott címzettje van, illetve amit a létrehozója saját használatára készített, s a saját emlékezetének a támogatását szolgálja. Az utóbbi értelemben irattá válhat azonban egy újságkivágat vagy röpirat-gyűjtemény is, amelyet valamely szerv vagy személy saját részére a maga speciális szempontjai szerint állított össze s bizonyos mértékig a létrehozójának működését dokumentálja. Ugyanez áll az olyan kép- és hanganyagra is, amely valaki vagy valamely szerv működésével összefüggésben keletkezett. Az irattan tárgya, felosztása A történeti forrástudományoknak azt az ágát, amely az iratokkal foglalkozik, irattannak nevezzük. Az irattannak két fő területe van: a középkori irattan, vagy oklevéltan, latinul diplomatica és az újkori irattan, vagy - az e kérdéskörrel legintenzívebben foglalkozó német tudományosság Aktenkunde kifejezése nyomán aktatan. a) Oklevéltan (diplomatica) Az irattannak a középkori oklevelekkel foglalkozó ágát a jogtudomány részeként már viszonylag korán kezdték kimunkálni, tekintettel arra, hogy sok hamisítás történt - és csak a legszigorúbb forráskritikai tanulmányozás alapján lehetett megállapítani valamely oklevél valódiságát. De csak J. Mabillon „De re diplomatica" (Párizs, 1681) c. könyvének megjelenése után beszélhetünk önálló oklevéltanról. Könyve a maga idejében igen nagy érdeklődést váltott ki egész Európában, mivel a dinasztiák régóta dúló oklevélháborúinak eldöntéséhez nyújtott tudományosan elfogadható alapot.