Dr. Tallós György: Dokumentumok a magyar hitelpolitika, pénzforgalom és bankrendszer történetéhez, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 9. Budapest, 1989)

VI. A pénzgazdálkodás átszervezése a nagybankok és a nagyipar államosítása után

a régi értelembe vett Hitelügyi osztály munkájától abban, hogy itt nemcsak a hitelt igénybevevő vállalatok ügyével foglalkoznak, nemcsak azok pénzügyi tervét ellenőrzik, hanem ugyanúgy foglalkoznak azokkal a vállalatokkal is, amelyek hitelre - megfelelő saját tőkével rendelkezvén, vagy már korábban megfelelő idegen tőkével el vannak látva - egyáltalában nem tartanak igényt. Ezeknek a vállalatoknak pénzügyi tervei ugyanolyan ellenőrzés alá kerülnek és nyilvánvaló az, hogy amint a Nemzeti Bank hitelosztályának az előre megszabott tervek szerint ismerni kell azokat a várható hitelösszegeket, amelyeket egy tervperióduson belül rendelkezésre bocsát, ugyanúgy ismernie kell az egyéb, hitelt igénybe nem vevő vállalatoknál azokat az összegeket, amelyek ezeknek a vállalatoknak a számláján mint betétek le fognak csapódni. Ez a betétekkel való tervszerű gazdálkodást is lehetővé teszi, különösen amióta a Nemzeti Bank rátért arra a rendszerre, hogy a vállalatoknak hitelszámlákon bocsátja rendelkezésre az összeget és a szükséges mértékben ennek ellenértékét a vállalat egyszámláján írja jóvá. A készpénzkímélő forgalom szempontjából is nagy jelentőségű az egyszámlarendszer. Miután a Nemzeti Bank vezeti az összes vállalatok egyszámláit, általában a számlaátírásnak olyan mérhetetlen kiterjesztése volt lehetséges, ami az egyszámlarendszer nélküli gazdálkodásban elképzelhetetlen, különösen miután a Nemzeti Bankkal szoros összeköttetésben lévő Postatakarékpénztárnál levő magán csekkszámlák és állami csekkszámlák bizonyos módon már jelenleg is kapcsolódnak a Nemzeti Bank egyszámlarendszeréhez. Ismeretes talán a Kartársak előtt az, hogy a legutolsó adatok szerint, talán nem is a legutóbbi adatok szerint, forgalmának kb. 90%-át készpénzkímélő forgalomban bonyolítja le a Folyószámlaosztály az egész egyszámla vonalon. Itt azonban meg kell mondani, hogy nagy perspektívája áll előttünk a fejlődésnek. A fejlődés iránya kétségtelenül az, hogy a Postatakarékpénztár készpénzkímélő forgalmának és a Nemzeti Bank egyszámlarendszerének egybe kell olvadnia, mint ahogy egybe kell olvadnia a Postatakarékpénztár és a Nemzeti Bank Takarékosztályának is a Takarékbank szervezetileg is különálló megvalósítása céljából. Az átírási forgalomnak már említett nagymérvű kiterjesztésével kapcsolatban megnyílt a lehetősége annak, hogy a Nemzeti Bank fokozatosan az ún. inkasszó rendszerre térjen át, ami elengedhetetlen velejárója a szocialista pénzgazdálkodásnak, ami az előre meghatározott terveken épül. A népi demokrácia vállalatainak, üzemeinek, bankjainak természetesen nem lehet az a célja, mint a kapitalista elődeinek, hogy anyagi helyzetük, könyvelésük és egész gesztiójuk minél áttekinthetetlenebb, minél ködösebb legyen, ellenkezőleg, a tervgazdálkodásunkból kényszerítő erővel következik, hogy a vállalat könyvelésének részletesnek, a valóságot hűen tükrözőnek és áttekinthetőnek kell lennie. Ezt az előfeltételt csak az a helyzet biztosítja, amely a népi demokrácia egybank-rendszerén és ennek a központi banknak a hitelmonopóliumán alapszik. Ha az állami vállalatok hálózatában minden vállalatnak csak egyetlen adósa vagy egyetlen hitelezője lehet és az a Magyar Nemzeti Bank, akkor beruházott vagyonának, nyers-, félkész- és készárukészleteinek pontos számbavételével és egy részletes üzemi könyvelésnek a valóságot