Dr. Tallós György: Dokumentumok a magyar hitelpolitika, pénzforgalom és bankrendszer történetéhez, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 9. Budapest, 1989)

VI. A pénzgazdálkodás átszervezése a nagybankok és a nagyipar államosítása után

nyomon követő rendszerével minden vállalat anyagi helyzete szinte napról napra ellenőrizhető és az összes hivatott tényező részére könnyen áttekinthető képet ad, amit még a Nemzeti Bank rendszerében is el akarunk érni. A Szovjetunióban az inkasszó rendszert már régebben megvalósították. Ennek lényege az, hogy az áruszállítás, a kötelezettség beállását nyomon követi a teljesítés egy inkasszó rendszerben. Ebben a rendszerben a vállalat nem a pénzdiszpozíció kiadásával, hanem már az áru megrendelésével vagy a kötelezettségvállalást magába foglaló nyilatkozat aláírásával diszponált is a számlája felett, amelyet azután a kedvezményezett a Nemzeti Bankhoz benyújtott inkasszó okmányok alapján érvényesít. Természetesen a számlatulajdonosnak megvan az a joga, hogy a Nemzeti Bank értesítésekor a számlája terhére eszközölt átutalást letiltsa, de csakis indokolt esetben, mert ellenkező esetben pönálét fizet. Egy ilyen inkasszórendszerben az árumozgást nyomon követi a pénzmozgás, ami annyit jelent, hogy a Nemzeti Banknál vezetett egyszámla nemcsak a pénz, hanem az áru mozgásának is hű, pontos tükörképévé válik. Annak azonban, hogy egy ilyen inkasszó rendszerrel a fenti célok megvalósíthatók legyenek, előfeltételét alkotta az, hogy a felszabadulás után felgyülemlett tartozások hálózata lebontásra kerüljön és ezeket a Magyar Nemzeti Bank, mint a hitelmonopólium végrehajtója, átvegye. Ez történt meg az adósságrendezés formájában és ezt az előkészítést célozza az ismeretes GF-határozat. Ez a határozat írta elő, hogy október 10. és 16-a között az 1948. év folyamán az egyszámla rendszerbe kapcsolt vállalatok, valamint az állami üzemek kötelesek voltak a Nemzeti Banknál bejelenteni esedékessé vált tartozásaikból az államkincstárral és a nem álla,mi közületekkel, valamint egymással szemben fennálló tételeket, amelyeket a Nemzeti Bank vállalt át. Ennek a rendezésnek a során a kincstárnak egy hatalmas követelése keletkezett a korábbról kiegyenlítetlen adótartozásokról. Ezenkívül az államkincstár az 1948. évi januári gazdálkodás eredményeképpen egy hatalmas tartalékot is gyűjtött, és ebből a tartalékból további 360 milliót utalt át az államkincstár a Nemzeti Bankhoz tartalék számlájára azzal a célzattal, hogy az így összegyűjtött, most már több mint egy milliárdos összegből az állami vállalatok forgótőkeszükségletét fedezni lehessen és ki lehessen egyenlíteni mindazon vállalati hiteleket, amelyek mögött sok esetben nem volt meg a kellő gazdasági háttér. A magyar gazdasági életnek, az államháztartásnak olyan mérhetetlen erejéről tesznek ezek a számok tanúságot, amelyek a termelési vonal mellett a pénzügyi vonalon is a legnagyobb bizakodással tölthetnek el bennünket. Magától értetődik, hogy a még fiatal egyszámlarendszer mind ez ideig nem tudta megvalósítani a bevételi és kiadási tételeknek olyan alszámla rendszer kereteiben való nyilvántartását, amelynek figyelemmel kísérése a legrészletesebb üzleti gesztiók állandó nyomonkísérését tenné lehetővé. Kétségtelen azonban, hogy a jövő fejlődésének iránya ez és a fejlődés a vállalat vezetésében megnyilvánuló egyre nagyobb szabadság és felelősség, de ugyanakkor az egyre részletesebb és fokozottabb ellenőrzés felé halad. A hitelosztály szervetének ugyanúgy, mint ahogy a terv készítésének, még alapos finomításra van szüksége, hogy mindazt a feladatot ellássa, amire az