Dr. Tallós György: Dokumentumok a magyar hitelpolitika, pénzforgalom és bankrendszer történetéhez, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 9. Budapest, 1989)
Dokumentumok a magyar hitelpolitika, pénzforgalom és bankrendszer történetéhez 1945-1949
hozzá beszolgáltatott rubelösszegekből biztosította. Erről - Jeszenszky visszaemlékezései szerint - a GF főtitkárának, sőt a SZEB elnökének is tudomása volt. Arról is ír, hogy annak idején módja volt a SZEB-nek a magyar kormányhoz intézett átiratát eredetiben is megismerni. Ebben a Szovjetunió Állami Bankja bejelentésére hivatkozva a fegyverszüneti egyezmény megsértése címén a bank három vezetőjének leváltását és felelősségre vonását követelték. Az ügy végül is az említett vezetők nyugdíjazásával, illetve más munkakörbe kerülésükkel zárult le. Fontos, az állam (a költségvetés) és a Bank közti elszámolásokra hosszú ideig kiható esemény volt a Bank stabilizációs forintmérlegének és ezzel öszszefüggésben az ún. felértékelési nyereség felhasználásának ügye. Ez a költségvetés finanszírozása szempontjából is jelentős nagyságrendet képviselt. Erre figyelemmel értékelhető az a több menetes és részletekbe menő vita, melyet a Pénzügyminisztérium és a Bank folytattak egymással, és amely a Bank Főtanácsát is foglalkoztatta. A 116-117. sz. iratok a „pengőkorszak temetése a számvitelben" címet viselhetnék. Valójában azonban arról adnak képet, hogy a történelmileg is páratlan méretű hiperinfláció a pengő névértékben - különböző időpontokban (és tartalommal) keletkezett - tartozások és követelések kategóriáit hogyan mosta egybe és fosztotta meg eredeti jellegüktől. A kincstár július 25-én viszszafizette - persze névértékükben - az összes addig még vissza nem váltott kincstárjegykölcsönt - zömmel a bankjegyszámla terhére. Az irat szerint „a bankjegyforgalom a bank július 23-i kimutatása szerint kb. 35 quintillió miipengő. Ebben a kincstárnak az előzőkben ismertetett tartozásai bőséges fedezetet találnak". A pengőtartozásoknál és -követeléseknél valamivel kedvezőbb sors várt az adópengőben rögzített értékekre. Igaz, ezek végleges elszámolásakor is csak „morzsák" jutottak az adópengő jegyek tulajdonosai és az adópengő betétesek számára is. A történészek a stabilizációval kapcsolatban kiemelik a pénz- és hitelemiszszió szigorát és az emiatt a kezdeti időszakban előállott rendkívüli pénzszűkét. A stabilizációs gazdaságpolitika egyik rendkívül fontos eleme volt az, hogy a forgalomba hozható bankjegymennyiséget szigorúan korlátozták és annak felső határát 1946 végéig - tehát öt teljes hónapig - 1 milliárd forintban határozták meg 34 . A Bank 1946. augusztus 2-i rendkívüli közgyűlésén az alapszabályok módosításai közt a következő szöveget hagyták jóvá: „Az 1946. évi augusztus hó 1. napjától az 1947. évi július hó 31-ig terjedő időben a forgalomban lévő bankjegyek mennyisége nem haladhatja meg az 1000 millió forintot". A bankjegyplafonnak egy évre törvénybe foglalt meghatározása persze - amint azt a fejlemények is mutatták - eleve nem volt reális és így megvalósítható sem. Ezt az alapszabálymódosítást, melyet az 1947. márciusi rendes közgyűlés hatályon kívül is helyezett - szerencsére - nem iktatták törvénybe 35 . A hiperinfláció által okozott sokk mind a lakosság széles tömegei, mind pedig a vezetés számára erős és következményeiben még sokáig érzékelhető volt. A felsőszintű határozatokkal előbb havonta, később negyedévenként előírt bank jegyplafon betartását nemcsak a stabilizáció első hónapjaiban, de a
